Ünnep(rontás) az Operaházban

Napra pontosan 150 évvel és három órával alakuló hangversenye után a Budapesti Filharmóniai Társaság Zenekara ünnepi hangversennyel kívánt megemlékezni az ország első, hivatásos, koncertező zenekarának megalakulásáról. Ennek apropóján, szép gesztust téve az alapító karmester felé, nem csupán az egykori programot ismételték meg, hanem Erkel Himnuszát is műsorra tűzték.

Meyerbeer tökéletesen érdektelen Struensee - nyitányával, az egyébként nagyon szuggesztíven dirigáló Kovács János sem tudott sokat kezdeni. Arra volt, jó, amire a nyitányok általában is \"használatosak\", tudniillik, hogy valamiféle átmenetet képezzenek a hétköznapok és egy hangverseny ünnepi emelkedettsége között. Ezt a feladatát többé-kevésbé most is betöltötte. Alkalmas volt arra is, hogy hozzáedződjön a fül az Operaház színpadának kiegyenlítetlen akusztikájához, ahol a távolban ülő fagottok hangosabban szólnak, mint a közeli csellók, brácsák. De legyünk őszinték. A közönség túlnyomó része, aki ilyen-olyan repijeggyel érkezett, nem feltétlenül az olasz-francia komponista nyitányáért jött. Hanem Rost Andreáért. Aki jött, énekelt és meggyőzhette a kétkedőket, a rémhírterjesztőket, jó és rosszakarókat, hogy fantasztikus hang van a torkában. Ráadásul bánni is tud vele. Hogy elmászott-e Donna Anna áriájában vagy sem, azt nem tudom megmondani - ahhoz sokkal jobban kellene ismernem a művet -, de én nem vettem észre. Lukács Ervin pedig határozottan ugyan, de nagyobb elán nélkül tette a dolgát; lekísért egy nagy művészt.

Héja Domonkos igen nehéz helyzetbe került. Karmesteri szempontból ugyanis a legkevésbé hálás darabot kapta. Bár a Struensse - nyitányhoz sem kellenek nagy kunsztok, de Kovács Jánostól nem is várja el senki, hogy most bizonyítson. A fiatal karmester viszont úgy érezte, nem teheti meg, hogy egyszerűen hagyja a zenekart játszani. Talán nem hitt eléggé a tizenhét éves csodagyerek Mendelssohn remekében, talán csak nem tudott ellenállni a tévés szereplés reklámértékének, mindenesetre túlmozogta, \"szétvezényelte\" a Nászindulót. Mintha pajszerrel feszült volna neki egy apró ékszerdoboz kinyitásának.

A fekete leves azonban csak a szünet után következett. Rico Saccani gyakorlatilag megerőszakolta Beethoven Hetedik szimfóniáját. Már az első tételben is látszódtak/hallatszódtak a közelgő tragédia előjelei, de a Scherzóban már egészen nyilvánvalóvá vált, hogy itt nem Beethoven művét fogjuk hallani, hanem Saccanit. Modoros mozgása, ugrálása, karlendítései, zenétől elrugaszkodott tempói - különösen a negyedik tételben - mind-mind arról szóltak, hogy megmutassa; ő másképpen vezényli a művet, mint a többiek. De, hogy ezt miért teszi, arra nem jött felelet. A trombiták penetráns forszírozása és megduplázása(!) egy olyan darabban, ahol szerepük többnyire kimerül az unisonóban vagy az oktávban megszólaló pedálhangokban, legalábbis rossz ízlésről árulkodik. De ilyen körülmények között a zenekar egyébként - bizonyára - kiváló szólistái sem tudták megcsillantani képességeiket. Halovány volt a lassú tétel, unalmaska a Scherzo triója. S bár a zenekar egy ideig még próbálta felvenni a tempót, átvenni a lendületet, melyet szabályosan - kézzel, lábbal, ugrálással- belé sulykolt a karmester, de a végeredmény igen gyászosra sikeredett. Rico Saccani, ma (és további három évig) a társaság vezető karmestere és művészeti tanácsadója. No comment.