Ünnepi hangverseny

Ünnepi hangverseny Pest-Buda-Óbuda egyesítésének 125. és a Budapesti Filharmóniai Társaság Fennállásának 145. évfordulója alkalmából

1998 nov. 17. - Magyar Állami Operaház

Bartók: Tánc-szvit
Jeney Zoltán: Contrafactum
Petrovics Emil: IX. kantáta ?A Dunánál"
Kodály: Psalmus Hungaricus
Közreműködött: Jónás Krisztina, Kertesi Ingrid, Massányi Viktor, Molnár András, Mekis Péter
Nemzeti Énekkar, karigazgató: Antal Mátyás
a Magyar Állami Operaház Gyermekkara, karigazgató: Gupcsó Gyöngyvér
Vezényelt: Kovács János

Sajnálom a politikusokat. Igaz, ők is engem. Főleg le. Sajnálom őket, mert nem elég, hogy hetente többször is be kell menjenek dolgozni az ilyen-olyan hivatalokba, Parlamentbe, Minisztériumba stb., nem elég, hogy a család minden tagjáról gondoskodniuk kell - s itt ne valami segédoktatói, vagy altiszti állásra gondoljunk -, de rendszeresen meg kell jelenjenek különböző protokoll rendezvényeken is. Hány Bánk bán előadást kellett elviselniük szegényeknek, hány operagálát aludtak végig titokban, attól a kényszerképzettől hajtva, hogy igaz magyar ember igaz magyar ünnepen nem tehet mást. Még az ág is húzza azokat, akik az ország népét szolgálják. Ilyenkor piszkosul töri az új cipő a lábat, a csokornyakkendő is szorítja a gigát, s Máb királynő szöcskehúzta dióhéj hintaján vígan kacérkodik: aludjál, aludjál, csak aludjál...

Pest, Buda és Óbuda éppen 125 éve mondta ki a boldogító igent. Ezt az alkalmat persze méltó módon meg kell ünnepelni. Nosza. Vegyük elő a hetvenöt évvel ezelőtti koncert műsorát, nézzük meg kik és mit játszottak! No lám, a Filharmóniai Társaság Zenekara idén 145 éves! Így az előadó már is megvan. ( Jobb híján, tehetnénk hozzá, lévén, hogy az ÁHZ most Japánban keresi meg az egész évre valót, a Főpolgármester és eddigi kedvenc zenekara között pedig olyan rossz a viszony, hogy Fischer Iván gyakorlatilag kitiltotta addigi főtámogatóját a zenekar hangversenyeiről. Tehát maradna a Rádiózenekar, de ők meg közismerten nem tartoznak a Főváros kedvencei közé.) A helyszín akkor viszont már legyen az Operaház, Európa - egyesítésen innen és túl - legszebb épülete. Az akusztika nem számít, ide a látványért jönnek majd akiket meghívunk. Ja, és most látom, néhány új mű is kellene. Három az sok, és még sértődéshez is vezethet. Aki volt már kollégista, az tudja. Két ember vagy szereti egymást vagy nem. De háromból kettő mindig frakciózik a harmadikkal szemben. Évek múlva meg majd kiakolbólítják egymást a saját pártjukból. Meg különben is annyi pénzünk azért nincs. Szóval kezd összeállni a kép. Legyen a Bartók meg a Kodály - ezeket nem lehet megúszni -, és rendeljünk két újat is. Az elejére a Himnusz, a végén pedig fogadás. Kudlikjuli, virágcsokrok, tévéközvetítés.

Egy ilyen mű rendelését nagyon komolyan meg kell fontolni. Először nézzük meg, mennyi hasznot hozhat a szerző. Benn ül-e a fontos kuratóriumokban, tagja e azoknak a bizottságoknak, ahol a pénzekről döntenek, mennyi szívességet tett már nekünk, és még mennyi várható? Elég neves-e ahhoz, hogy ne lógjon ki a lóláb? Kapott-e már Kossuth-díjat? Ha igen, melyik rendszerben? Kivel együtt, vagy ki ellenében? Lesz-e a műből Rádió, vagy lemez felvétel? S ha igen, mennyi a percdíj? Melyik politikai csoportosuláshoz tartozik? Kikre hallgat, és kik hallgatnak őrá? Mennyi legyen a honorárium? Ha keveset adunk, megsértődik, ha sokat, nem marad nekünk. Csak a gond van mindenütt.

És felvirradt a nagy nap. Díszkivilágítás, rendőrök, parkolóhely mizéria. Szmoking szmoking hátán, nagyestélyik, itt-ott díszmagyar. Szolidan, de amúgy zsinórosan. Főpolgármesteri beszéd, nem túl eredeti, de legalább rövid, és még megtudhattuk, hogy az esti csillaghullást is a Főváros rendelte, emelvén az est hangulatát. Mindenesetre föladták a leckét a kormánynak. Kíváncsian várom, mivel fogják überelni. A csillaghullást meg mindenki értelmezze úgy, ahogy akarja.

Az első műsorszámként elhangzó Tánc-szvit, tökéletesen autentikus módon idézte azt a bizonyos, hetvenöt évvel ezelőtti bemutatót. Annyira rossz volt, amennyire egy Tánc-szvitet a botrány határain belül el lehet játszani. Lassú, unalmas, lötyögő, széteső. Az első Ritornellt játszó négy hegedű, még véletlenül sem tudott egyszerre, legalább nagyjából azonos vonóhosszal és intenzitással játszani. A zongora végig tolakodóan hangos volt, s a helyzeten nem sokat segített, hogy az ellentétes oldalon ülő rezek sem hagyták magukat. Ha harc, hát legyen harc. Később megtudtam, hogy a zenekarpártiak a dirigens Kovács Jánost hibáztatták, míg a karmesterpártiak a zenekarban látták a hibát. Akár így, akár úgy, a csatát mi hallgatók vesztettük el.

A közönség soraiban fellelhető nagy számú zeneszerző is mutatta: itt valami jelentős esemény készül. Mint arról már szó volt, egy ilyen politikai eseményre mindig nagy körültekintéssel kérik fel a szerzőket. A mostani választás telitalálat volt. Jeney Zoltán és Petrovics Emil mindenben megfelel a néhány bekezdéssel ezelőtt ecsetelt feltételeknek. Ráadásul a zenei- és politikai élet két, egymástól igen távol eső csúcsáról szemlélik a határt. Az egyik csak egykedvűen, örökeső módra, míg a másik színtelenül, mi tarka volt a múltja. Petrovics a Színház- és Filmmuvészeti Főiskola tanára, a Zeneakadémia Tanszékvezető egyetemi professzora, ahol 95-től éppen Jeney Zoltán váltotta fel, igaz ő már előzőleg magáénak mondhatta a Zenetudományi tanszéket, az Új Zene Nemzetközi Társasága alelnöki székét, valamint a Széchenyi Irodalmi és Művészeti Akadémia tagságát is. Petrovics ezzel szemben volt már színház igazgató és az Operaház főzeneigazgatója. Nem beszélve a Szerzői Jogvédő Hivatalról, ahol ma sem történhet az ő tudta nélkül semmi. Mindenféle díjesők és lemezek tucatjai mindkét oldalon. Petrovics Farkas Ferenc növendékeként a tradíciókat folytatta, míg Jeneyre a római Santa Cecilia Akadémia és Goffredo Petrassi, valamint a gyökeresen új zene volt nagy hatással. Petrovics jól érvényesült az átkosban is, míg Jeney római tanulmányainak éppen a párt egy hű katonája - akkoriban jól ismert tévés személyiség - vetett véget. A többek között Jeney által alapított Új Zenei Stúdió évekig az ellenzék melegágyának számított a kultúrpolitikusok szemében, de Simon Albert és Kocsis Zoltán neve megvédte őket a teljes felszámolástól. (Féltek, hogy az állandóan \"renitenskedő\" Kocsis egyszer csak követi Schiff András példáját, és disszidál.) Ugyanebben az időben Petrovics a Bűn és bűnhődés c. háromfelvonásos opera színrevitelével volt elfoglalva. Két ember, két életút, kétféle gondolkodás, és most itt állnak a színpadon mind a ketten. Szerintem még gratuláltak is egymásnak. Hiába, a siker megértővé tesz.

Jeney az ismertetőben hosszasan részletezi Contrafactum (cselekvés valami ellen, ellenszegülés, ellenállás, utánzás) című új művét. Hat, egyenként 12 tagú kamaraegyüttes, negyedhangokat intonáló vonósötös, brácsa szóló, szóló ének (Jónás Krisztina) latinra fordított Pilinszky vers (Ahogyan csak - Quomodo tantum). Ellenpontozó zenei anyagok, állandó belső ritmus, ismétlések stb. Csak hát egy dolog az elmélet, és egy másik a gyakorlat. Huszonöt percen át csupán pianissimo hangszerpiszmogást lehetett hallani. Többnyire úgy, ahogyan a szerző előre jelezte: balról jobbra. Középen a vonósötös pedig időnként meghúzta azokat a bizonyos negyedhangokat. ?A komponálás folyamán azonban ez egyik zenei anyag túlnőtt a neki szánt szerepen s mintegy kikényszerítette, hogy a darab egy adott pontján a hangszeres szólamokhoz egy énekszólam is társuljon." Én nem tudom milyen szólam lehetett az amely ezt az énekszólamot kényszerítette ki, de szégyellje magát. A közönség becsülettel fészkelődött, a zenekar sem röhögte el magát, a karmester küzdött. A végén persze taps, meghajlás. Félóra szünet, ingyen pezsgő.

Petrovics Emil: IX. Kantátája az \"A Dunánál\" alcímet viseli. József Attila verseire, verssoraira komponált öt tétel. Kórussal, férfi, no és gyerek szólistával. (Nemzeti Énekkar, Kertesi Ingrid, Massányi Viktor, Mekis Péter) Nagy zeneszerzői tudással, tapasztalattal megírt, könnyen befogadható, hatásos darab. Petrovics tovább egyszerűsítette stílusát a Pygmalion kantáta óta, s ez bizony helyeken már-már kínos pillanatokat okozott a hallgatónak. Egyike ezeknek a pillanatoknak a ?De szeretnék gazdag lenni" kezdetű vers volt, amit a bemutató előtti pillanatokban \"rögtönzött\" beszélgetésben Petrovics a legfontosabb versek egyikeként jelölt meg. Mindig életveszélyes dolog remekművekhez nyúlni. A Dunánál c. vers, mely a kantáta középpontjában áll, ledob magáról minden idegen anyagot. Vannak művek, mondatok, amelyek nem viselik el az idegenkezűséget. Mint ahogy az Eszméletet sem lehet és kell megzenésíteni, vagy azt a bizonyos orosz hússalátát megfilmesíteni.

A hab a tortán Kodály: Psalmusa volt. Sajnos az évek folyamán ez a remekmű is lezüllött a protokoll hangversenyek színvonalára. Molnár András, nem túl nagy kedvvel, de a tőle megszokott szinten hozta a darabot. A műsor végén még emlékérmek osztogatása, kölcsönös udvarias mosolyok, gratulációk. A megviselt közönség pedig boldogan mesélhette másnap, hogy részese volt egy olyan eseménynek, amiről még hetvenöt év múlva is beszélni fognak. Vagy nem?