NFZ / Ives, Copland, Schumann

2005. december 9.
Nemzeti Hangversenyterem

Nemzeti Filharmonikus Zenekar
Vez.: John Axelrod
IVES: Three Places in New England
COPLAND: Appalachian Spring
SCHUMANN: I. (B-dúr, \"Tavaszi\") szimfónia, Op.38

Az első igazán száraz, hideg téli esték egyike volt a pénteki. Mivel a vártnál korábban végeztem a munkahelyemen, még arra is jutott idő, hogy nézelődjek kicsit a Duna-parton. Találgattam, hogy ez a texasi születésű karmester vajon mennyit tud majd átadni egy magyar zenekarnak saját hazája atmoszférájából. Hiszen sem Aaron Copland, sem Charles Ives nem tartozik a nálunk sűrűn játszott szerzők közé.

Éppen ezért csodálkoztam, amikor annak ellenére, hogy az ország egyik legjobb zenekara egy ilyen műsorral rukkol elő, a nézőtérnek csaknem a fele üres.
Persze azt azért nem bántam, hogy egy négyes páholyt birtokoltam egyedül, különösen azért, mert így szabadon kiválaszthattam a lábam számára legkevésbé huzatos helyet. Nem tudom, Önök hogy vannak vele, de bizony nekem kissé \"szeles\" ez a ház.

Számomra mindig érdekes, ha egy koncert anyaga nem kronológiai sorrendben hangzik el. Nekem ilyenkor mindig az a benyomásom, hogy a szervezők félnek a mai közönség számára idegen zenével zárni, s mintegy biztosra menve, a már sokszor debütált művet teszik a program végére. Bennem ez mindig meghasonlott érzéseket vált ki. Mintha valakinek a halálával kezdenék leforgatni az életrajzi filmjét...

A nézőtér elsötétült, s miután helyet foglalt a zenekar, egy végtelenül megnyerő, elegáns úriember lépett a pulpitusra. Ahogy megfogta a pálcát, ahogy a zenekarra nézett - láthatóan partnerként kezelve az együttest -, csak tovább növelte szimpátiámat.
A koncert első felében tulajdonképpen ez a megelőlegezett bizalom részemről nem ingott meg, bár megerősítést sem nyert. Összjáték szempontjából nagyon nehezek ezek a darabok, s Axelrod minden energiáját gyakorlatilag a zenekar összetartásába ölte. A módszere - szinte minden hangot külön int, a hozzátartozó pillantás kíséretében - ugyan megkérdőjelezhető volt, de kisebb zökkenőktől eltekintve végülis eredményes.

Az Ives-darab egyszerűen zseniális. Egymástól gyökeresen eltérő zenei anyagok szólnak egyidejűleg ebben a háromtételes darabban. Ettől olyan érzése van az embernek, mintha a zene térbe kerülne, s az eddigi egy réteghez szokott fül most kénytelen több szintet átfogni.
Ez a szerkezet akkor válik teljesen világossá a hallgató számára, ha a zenészek a szólamok közti ütközések ellenére kitartóan végigviszik saját zenei anyaguk íveit, egységeit. Bár ez sok helyen nem sikerült, mégis azt gondolom, elismeréssel tartozunk a zenekarnak, hogy belevágott egy ilyen újszerű zene megtanulásába.

A Copland-mű lényegesen egyszerűbb ennél. Szimpla mesezene, amit néhány szokatlanabb zenei ötlet fűszerez. Bár később íródott, mint az Ives-darab, több benne a konvencionális elem, s jóval egyszerűbb a zenészekkel szemeben támasztott követelmény teljesítése. Axelrod itt is leginkább a metrumváltások érzékeltetésével volt elfoglalva, számtalan kis mozdulattal többszörösen is bebiztosított minden egyes tempó- vagy ütemmutatóváltást. Hogy miért, nem tudom. A zenekarnak ugyanis semmiféle gondot nem okozotak ezek a bizonyos váltások. Sőt, az egész este folyamán itt muzsikáltak a legjobban. Figyeltek az arányokra, a hangszínekre, és a folyamatok gördülékenységére. Különösen a fafúvók voltak fantasztikusak. Gyönyörű, telt hangok, tiszta intonáció, direkt tagolás. De lényegében az egész együttes egységesen jól érezte a könnyű, meseszerű illatot, ami átszövi ezt az eredeteileg balettzenének szánt művet.

Őszintén szólva, annyi érdekes, izgalmas, nekünk európaiaknak szokatlan ötlet után nem volt könnyű átállni a Schumann-szimfónia oly jól ismert nyelvezetére.
Pedig a boldogság zenéje ez. Schumann életének vidámabb napjait jelző, a szeretett Clarával való kapcsolatuk beteljesedését ünneplő, reményteli, energikus izzás tartja össze a négytételes szimfóniát.

Nem tudom, mi történhetett.
Talán a zenekar tagjainak sem sikerült hangulatot váltaniuk, talán nem próbáltak eleget, talán szokatlan volt Axelrod vezénylési stílusa. Lényeg, hogy az est második fele nyomába sem ért az elsőnek.

Teljesen érthetetlen módon az első tételben a 20 perccel ezelőtt még kristálytisztán játszó fák most hamis harmóniák tömegével vívtak érezhető küzdelmet. Sok volt a szétesés. Nemcsak az egyes szólamok között, hanem a szólamokon belül is. Ebben különösen az első hegedű jeleskedett. Az imént még olyan természetesen jelenlévő homogenitás most csak lassú tempóban és piano dinamikai szinten sikerült. Mihelyst mozdult a zene, azonnal torzultak az arányok, esetlegessé váltak a hangszínek, szinte egyetlen váltás sem sikerült egyszerre.
A karmester pedig csak rontott a helyzeten. Minden ütése legalább 20 kört tartalmazott. Külön mozdult a válla, a könyöke, a csuklója, az ujjai, a pálca eleje és a pálca vége. Ráadásul mindezt egyszerre két, egymással tökéletesen szinkronban mozgó kézzel produkálta.

A zene darabokra hullt.

A ruhatár felé közeledve éppen próbáltam felidézni magamban az est számomra sokkal kedvesebb első felének hangulatát, amikor előttem egy idős nénit kérdezett a ruhatáros:
- És hogy tetszett a koncert?
- Hát tudja kedveském, az első fele az bóóórzasztó volt. De a második, az iiiigen, az már szép volt.
És akkor arra gondoltam, hogy milyen jó, hogy ilyen sokféle az emberiség.
Mert hát kinek a pap, kinek a papné...