Nézünk, mint a moziban - Híres filmzenék

2005. május 8. - Nemzeti Hangversenyterem
Budapest Film Orchestra
Vez.: Nicholas Dodd
Great Film Classics - Híres filmzenék szimfonikus zenekarra

Pár hete úgy tudtuk, egyetlen jegyet kapunk, mert ilyen célra csak tizet tart fent a ház - a többi 1689 nyilván elmegy aranyáron. Végül két szakmai jegyet vásárolunk, bár a látogatók száma alapján több százat is tudnánk. Erős fél ház, maradjunk ennyiben.

Filmzene, filmzene-szerzők. Sajátos szegmense a kortárs zeneszerzők néven elhíresült halmaznak. Kicsit olyan ez a műfaj, mint a humor - nem lehet mellébeszélni. A poén vagy ül, vagy nem. A filmzene vagy hat, vagy nem. Ha bejön, akkor jó, ha nem, akkor hiába minden rizsa a schönbergi örökség felmutatásáról, a hangulati kontrasztokról, dodekafon dallamokról, bitonalitásról, artisztikusan cizellált tercrokon fordulatokról. Itt senki sem közelíti meg Beethoven szonátáit Brahms szimfóniái felől, a szerző nem mutatja fel Schumann poézisét. Csak ír. Alázatosan. Pontosan.

A színpadon a Budapest Film Orchestra. Hol volt, hol nem volt, kik ezek? A muzsikusok nagy része a Rádiózenekarból ismerős, mások az Operaházban robotolnak. A pálcát Nicholas Dodd lengeti, aki bebizonyítja egyrészt, hogy karmester az, aki tud vagy szokott vezényelni, másrészt, hogy kellő gyakorlással a ripacskodás is tökélyre fejleszthető.

A 20^th Century Fox szignáljával és a Star Wars főcímzenéjével indul a műsor. Lelki szemeink előtt már úsznak el a sárga betűk az űrben, de a sorok kissé dülöngélni látszanak - a rezek magas hangjai eléggé csúnyák, helyenként némi szétcsúszás is hallható, de mindez valószínűleg annak köszönhető, hogy nyakukon egy birodalmi csillagromboló.
A főtéma Domingo szerint már a Manon Lescaut-ban is hallható, de nem kell annyira magasztalni a romantikát, a hangsor már Porpora Solfeggio pour Farinelli című ujjgyakorlatában is tetten érhető.

Williams másik hírhedt művével, az Indiana Jones-filmek főtémájával folytatják, most már biztosra vesszük, hogy a kelleténél kevesebb vonós ül a színpadon. A vezérmotívum kicsit szaggatott, a készülő negyedik részt vetíti előre, amikor a már hatvanon túl járó Harrison Ford próbál majd nyeregbe pattanni - vagy inkább döccenni. És itt már biztosan tudjuk; logókat fogunk ma este hallani. Olyan markáns védjegyeket, mint az ívelt M betű a gyorsétteremnél, a körbe zárt villám az autóknál, a pipa a sportruházatnál.

A 633-as repülőszázad című, totál ismeretlen film totál ismeretlen zenéje jön, Ron Goodwin az elkövetője, de szerencsére elég rövid darab.
Ezután John Barry három alkotását, egy Afrikától távoli számot és két James Bond-zenét hallgatunk meg. Érdekes, hogy a 007-es Oroszországból egy rumbát küld szeretettel, külön furcsaság, hogy a színpad bal hátsó sarkából valami eszméletlen fahangon szól egy bongó-pár, ráadásul hangosabban, mint az előtte levő sorokban ülő kürt- és trombitaosztag. Tény, hogy a második emelet oldalerkélyén ülünk, és pont szemből kapjuk a kis ütőshangszer hangját, de pozíciónk megerősíti a törvényt, miszerint a szaksajtó képviselőit még véletlenül sem szabad oda ültetni, ahol kiegyenlített hangképben lehet részük. (A hangzás több mint különös: bár a bongó átjött, de az ugyanott lévő vibrafont, marimbát, zongorát szinte egyáltalán nem hallottuk a műsor alatt.)

A titkos ügynök felidézése után Harry Potter varázslatos világában merülhetünk el, egyveleg a nagy sikerű filmek zenéjéből - a főtéma csak egyszer, a legelején hangzik fel, így legalább csak futólag juthat mindenki eszébe, hogy a Hattyúk tavát hallgatja.
A félidőt sci-fi zárja, Jerry Goldsmith Star Trek-zenéje, és az inkább tengerentúli kultfilm, a Superman inkább tengerentúli kultzenéje.

Zsong a fejünk, sok ez így egyszerre. Ezek a rövid darabok tökéletesek a maguk helyén, a filmeken. Így, egymás után, koncertteremben olyan, mintha többé-kevésbé ugyanazt hallanánk sokszor. Fanfárok, dobok, monumentalitás - jó, jó, de mi van még? Itt semmi. Igaz, a többletnek nem is itt, hanem a vásznakon kell jelentkeznie. A filmzene alkalmazott műfaj. Létének egyetlen célja a film egészének kiszolgálása, a hatásmechanizmus erősítése. Kiemelve természetes közegéből olyan, mint amikor operai jelmezeket, jelmezterveket állítanak ki. Közelről nagyon más a hatás. És ez a másság ritkán jelent pozitív változást.

Szünet után minden különösebb mellékhatás nélkül átesünk a Téboly és a Csillagkapu - Atlantis zenéjén, és jön az első olyan mű, amely kilóg a nagy, rezes darabok sorából: a Gyűrűk urából Gollam és a Király témája. Az este talán legszebb percei - a zenekar is összekapja magát, a blockflöte-szóló gyönyörű, angolkürttel párosítva még szebb, csak az nem világos, hogy Mordor földjén járunk-e, vagy a süllyedő Titanic körül kapaszkodunk egy deszkába, mert a hangzás onnan is ismerős.
Az egységes, szép zenekari játék kitart még egy számig, a Star Wars előtrilógiájából Anakin témája következik, a végén finom utalás a szöszke sivatagi gyerkőcből lett Jedi sorsára - az utolsó ütemekbe már a Birodalmi induló hangjai úsznak be.

James Bond köszön ránk ismét egy szám erejéig, majd a nagymester Rózsa Miklós zenéje jön, a Ben Hurból a harci szekerek díszszemléje. Szól, mint az atom, a székünkbe préselődünk, és e pár perc alatt az is tudatosul bennünk, hogy honnan is loptak az utódok.

Újabb nagy film idéződik fel, a Keresztapa szerelmi témája szólal meg. A dallam már örökzöld, most szerencsére Korda György sem zavar be, viszont a karmester hátrafordul, és karjával a nézőknek integet. Nem tudni, mit akar. Énekeljünk? Játsszuk mi is, mobiltelefonon? Vagy figyelmeztet, hogy kössünk egyezséget a Barzini- és a Tattaglia-családdal? Hallgatjuk a zenét, látjuk Michaelt a Corleone-környéki lankákon sétálni, dúl a mediterrán romantika. S miközben azon meditálunk, hogy mennyire más megközelítése ez az ízig-vérig európai zene a műfajnak, harmonikaszóló vág mellbe. Nem csoda, hogy felkapjuk a fejünket, hiszen amilyen gagyi, lakodalmas hangzást produkálnak a szintin, az a hőskor Casio-játékszereit idézi. Püff neked, Rota. A karmester mindenesetre meg van elégedve, ünnepelteti magát, mint minden műsorszám után.

És vissza Williams-hez. Jön a már megidézett Birodalmi induló. Kicsit elkapkodják, pont az a súlyosság, tekintély hiányzik, amitől mindenki összehúzza magát és egy lépést hátrál. Inkább egy újévi koncert galopp-számát juttatja eszünkbe, mintsem egy rettegett, fekete páncélos alakot.
Zárul Nichi móka-tára - az Episode IV-végi trónteremben találjuk magunkat, Luke, Han és Chewie átveszi a kitüntetést, egymás után jön elő az Új remény összes témája, amit egyből a Vége-főcím vált - különleges alkalom olyan zenét hallani, aminek eddig csak az elejét ismertük, lévén a stáblista alatt szól, amikor a tömeg kisodor minket a moziból.

Összességében nem bántuk meg, hogy eljöttünk. Mert előadói színvonal ide, egyenetlen hangélmény oda, ezek nagyon jó zenék, amiket élmény Dolby Surround helyett analóg módon hallgatni.

Jó zenék, mert jó szerzők tollából születtek. Williams és Goldsmith, Barry és Goodwin hihetetlenül értik a dolgukat. Pontosan tudják, mitől döglik a légy, és szemernyi gátlásuk sincs a hatást a végtelenségig - és még egy kicsit tovább is - fokozni. Sajnos, a hatáskeltés bombabiztos módját senkinek nincs mersze megkérdőjelezni, s mivel a \"járt (sikeres) utat járatlanért fel ne adj\" elve a filmiparban is alaptörvény, sorra születnek a saját arculatot nélkülöző klónok. A legeredetibb figura az este megidézett társaságból nyilvánvalóan John Williams. Az ő zenéje néhány ütem után könnyen felismerhető. Bár éppen a Ben Hur zenéje mutatott rá arra, hogy a műfaj sajátosságait, sajátos hangszerelését ő is Rózsa Miklóstól tanulta.

Kár, hogy nem volt jelen Silvestri egyetlen filmzenéje sem, hiszen a Vissza a jövőbe-trilógia és még soktucat film zeneszerzője ma a másik jellegzetes, saját hanggal bíró komponista az álomgyárban. Hiányoltuk még Morriconét is, klasszikus motívumai ismertség tekintetében ott vannak a Csillagok háborúja dallamai mellett (és néha más értelemben is, elég csak a már említett Birodalmi indulót és a Volt egyszer egy vadnyugatból Cheyenne témáját egymás mellé tenni).

A karmesterről utólag tudjuk meg, hogy kitüntetéssel végzett a londoni Királyi Zeneművészeti Főiskolán, sok kísérőzenét vezényelt, olyan filmek fűződnek a nevéhez, mint a Függetlenség napja, a Godzilla, vagy a Múmia.
Mit tudunk ehhez hozzátenni ma esti produkciója alapján? Lehet, hogy ő a kiválasztott, de tény, hogy könnyű a sötét oldalra átcsábulni.