Német Requiem a Rádiózenekartól

2004. február 24.
Zeneakadémia
A Magyar Rádió Zenekara és Énekkara
Szabóki Tünde, Massányi Viktor - ének
Vez.: Fischer Ádám

BRAHMS: Német rekviem

Szünet és felvezető műsorszám nélkül került sor a Német rekviem előadására, és ez így van jól. Ha csak alig több is, mint egyórás műről van szó, monumentalitása mindenképpen azt kívánja, hogy mint hangverseny-műsorszám is megkapja ezt a tisztelet.
Másrészt mint alkotás meg is kíván bizonyos tiszteletet. Felkészült kórust, jó zenekart, és persze az egészet mint zenét és mint gondolati építményt összefogni képes, nagyformátumú karmestert.
Megkapta.

A Német rekviem nem liturgikus mű, nem illeszthető szertartás keretébe, noha zenei tartalmában sokkal inkább követi a - német - egyházi zene hagyományait, mint pl. Verdi - sokkal inkább az opera zenei mintáira építő - hasonló műve. Az abszolút főszereplő itt a kórus, az őt szolgáló - hol kísérő, hol ellenpontozó - zenekarral, és némi énekes (bariton és szoprán) szólóval. A Magyar Rádió Kórusa - köztudottan - a legjobbak közé tartozik minden szinten. Nem is az volt a feladatuk kedden este, hogy ezt bizonyítsák, hanem az, hogy megvalósítsanak minden olyan karmesteri instrukciót, amely ennek a műnek az előadásához nemhogy szükséges, hanem alapfeltétel. A leheletfinom pianótól a fortissimóig, a tömbszerű megszólalástól a szólamonként differenciált fúgatételekig, a tagoknak helyükön kellett lenniük.
Ott voltak.
Minden hangindításuk, minden hangzás- és hangerőbeli árnyaltságuk híven szolgálta a karmester elképzeléseit.

A Magyar Rádió Zenekaráról kevesebb szó esik mostanában, mint riválisairól. Pedig, ha ilyen formátumú előadás részesei lehetnek, mindent megtesznek, hogy rajtuk ne múljon.
Nem múlt.
A vonósszólamok, fafúvósok, rézfúvósok mind-mind azt bizonyították: nemcsak egyszerre lélegeznek, azonosan is gondolkodnak. Pontos belépésekkel, tiszta akkordokkal, igazi nagy formátumú szimfonikus hangzással voltak jelen a már említett fenomenális kórus mellett.

Massányi Viktor baritonja kissé fojtott, nem igazán szárnyaló. Ennek nem tett jót, hogy a szokással ellentétben nem a karmester előtt, hanem kissé hátrébb, a zenekar tagjai között énekelt. Szabóki Tünde a szoprán szólamban meggyőzőbb teljesítményt mutatott, rajta sem múlt a magas színvonal fenntartása.

Ami végeredményben egy ilyen mű esetében abszolút a karmester érdeme.
Felfogni, átfogni a művet, ezt átadni az előadóknak, visszakövetelni tőlük saját elképzeléseit, és újra kisugározni a közönségnek. Ebben Fischer Ádám kérlelhetetlenek bizonyult. Pedig ahogy ott állt és vezényelt, abban nem volt semmi különös. Sem mozgásával, sem arckifejezésével nem sugallta a tartalmat. A legbonyolultabb fúgatétel közben mosolyogva fordult a zenészek felé. De ez a mosoly megingathatatlan belső tudatosságból fakadt, amely a mű minden részletét feldolgozta, és a kórussal, zenekarral előre kimunkáltatta. Már csak el kellett játszatnia. Meg valahol legbelülről éreztetnie: itt nem mindennapi mű nem mindennapi előadásáról van szó.
Sikerült.

Az a bizonyos hatodik tételbeli fúga, ahogyan felépült és kifutott a végső tuttiig, nagy zenész műve volt. Arról nem is beszélve, ahogy ennek a hetven percenek minden pillanata egymagában és egymással is megtalálta mondandóját.
Elgondolkodtató este volt.