Nem sok hiányzik (Bach-est az MTA Kongresszusi Termében)

2008. november 29.
MTA Budavári Kongresszusi Terem

Dobozy Borbála, Szekendy Tamás – csembaló
Bertalan Andrea – fuvola
Kalló Zsolt, Szőke Beáta – hegedű
Rác Gábor – brácsa
Vályi Csilla – cselló
Janzsó György – bőgő

BACH:
C-dúr versenymű két csembalóra és vonósokra, BWV 1061
c-moll versenymű két csembalóra és vonósokra, BWV 1060
h-moll szvit, BWV 1067
c-moll versenymű két csembalóra és vonósokra, BWV 1062

Tavaly ősszel, amikor először volt alkalmam részt venni az Art Face Seven régizenei koncertjein, óriási bizakodásomnak adtam hangot, miszerint itt van egy lelkes kis csapat, akik felkarolják végre a magyar régizenészek menedzselését, akiknek segítségével talán hazánkban is megindul valami fejlődés e téren. Nem állítom persze, hogy nem volt bennem némi aggodalom, hogy ezt is sikerül majd valakiknek valamiért elfojtaniuk, vagy egyszerűen csak elhal a dolog, például azért is, mert nem igazán lesz kit menedzselniük.

És valóban, az Art Face Seven honlapját nézegetve azt kell tapasztalnom, hogy sajnos a tavalyi öt koncert után idén már csak háromra futotta. Nem lehet itt egyelőre csodát tenni. És tudom, hogy unalmas, de kénytelen vagyok most is megemlíteni, hogy amíg országunkban nincs megfelelő színvonalú oktatás, addig nem várhatunk stabil fejlődést a régizenélés terén. Addig menedzselni sem lesz kit, hiszen akiket valóban érdekel ez az előadói stílus, fáradságot és pénztárcát nem kímélve külhonba mennek megtanulni, s szinte biztos, hogy legfeljebb vendégszereplésre jönnek majd vissza Magyarországra.

De hadd térjek rá inkább a szóban forgó Bach-estre. Úgy hiszem, nem túl sűrűn fordult még elő hazánkban, hogy egy koncerten meghallgathattuk Bach három, két csembalóra komponált versenyművét. Ebből a szempontból ez az este máris különleges csemegének számított.
A korhű hangszereken játszó előadói gárda a két szólóhangszer mellett mindössze öt vonósból állt. Két hegedű, egy brácsa, egy cselló és egy bőgő biztosította a vonószenekari hangzást. A kibővített Trio Antiqua teljesen elég is volt a két csembaló mellett. A vonósok puha hangon, kifinomult frazeálásokkal, muzikálisan és lelkesen, de sajnos gyakran igen hamisan játszottak. Ez a tény sokszor meggátolta a hangzás maradéktalan élvezetét, ami nagy kár, mert amint említettem, zeneileg igen értékes produkciónak lehettünk fültanúi.

Szekendy Tamást először úgy tizenegynéhány évvel ezelőtt, egy országos zenei versenyen hallottam csembalókísérőként, s akkor is feltűnt muzikalitása. Őszintén örülök, hogy most szólistaként is megismerhettem, s annak is, hogy ezúttal sem okozott csalódást. Rendkívül tehetséges, érzékeny muzsikusnak tartom.
Dobozy Borbálát pedig, azt hiszem, felesleges bemutatni, őt mindenki ismeri, aki egy kicsit is nyomon követi a magyar régizenélés alakulását.

A három csembalóversenyen kívül a h-moll szvit szerepelt még a műsorban. A fuvolaszólamot Bertalan Andrea játszotta, igen érzékenyen és feltűnően szerényen. Talán túl szerényen is, így a fafuvola gyönyörű hangját kissé elnyomta a csembalóval dúsított vonós együttes.

Mindent egybevetve azt mondhatom, ez az est mindenképpen elismerést érdemel. A művészek hallhatóan szívügyüknek érezték Bach műveinek minél autentikusabb, minél muzikálisabb előadását. És valójában nem sok választotta el ezt a koncertet a valóban profi historikus előadástól. De azt hiszem, arra a nem sok-ra várnunk kell még jó néhány évet.