Nem mind arany (A Budafoki Dohnányi Zenekar a MűPában)

2007. január 20.
Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem

Budafoki Dohnányi Ernő Szimfonikus Zenekar
Budapesti Akadémiai Kórustársaság (karigazgató: Balassa Ildikó)
Budapesti Ifjúsági Kórus (karigazgató: Gerenday Ágnes)
Vez.: Hollerung Gábor

BERNSTEIN: Divertimento
VAJDA JÁNOS: Változatok
GROFE: Grand Canyon szvit

A Magyar Szimfonikus Körkép koncertjei közül már a harmadikat volt szerencsém élvezni pénteken este. Az első esetben (Szombathelyi Szimfonikus Zenekar) is voltak gondok, nevezetesen a műsor meghirdetésével. A Tűzmadár szvit ugyanis kimaradt az összes programfüzetből, de ezért a hibáért személyesen Fenyő Gábor, a rendezvény szervezője kért elnézést. A második (Budapesti Vonósok) és harmadik (jelen eset) alkalommal pedig, annak ellenére, hogy jóval a kezdés előtt érkeztem, már ültek a helyemen, és amikor a jegyszedőktől kértem segítséget, sűrű elnézéskérések közepette közölték, hogy sajnos néhány helyet duplán adtak el. Mivel nem én voltam az egyetlen, aki így jártam, hát pótsort raktak gyorsan a földszinten, és leültették oda az érintett nézőket. Ezek után feltámadt bennem a gyanú, hogy némi zavar lehet a szervezők közötti kommunikációban.

A koncert programja sokat ígérő volt, bár bennem a sikerorientáltság benyomását keltette. Három olyan zenemű, melyek mindegyike alkalmas rá, hogy egy szimfonikus zenekar és karmesterük csillogtathassa benne tudását, fantáziáját, virtuozitását. Leonard Bernstein alig negyedórás Divertimentója igazi kihívás minden zenekar számára. A rövid, de igen szövevényes tételek rafinált, cseppet sem megszokott, de annál nagyobb élményt nyújtó elképesztő ritmusokkal, a legkülönfélébb hangulatokkal lepik meg a hallgatót. A hangszertechnikai tudáson túl szükségeltetik még jó adag rugalmasság, pontosság, némi lazaság, s a karmester részéről mindezeken felül kívánatos még egy nagy adag fantázia, és persze biztos kéz is. A zenekar becsülettel helytállt, a művészek mindent beleadtak, a rézfúvósok fantasztikusan szóltak, az ütősök is odatették a magukét, minden rendben volt. Főként a közönség azon része számára, akik nem voltak olyan szerencsések (vagy nem elég középkorúak ahhoz), hogy ott lehettek 1983-ban azon a koncerten, amelyen ezt a művet maga Leonard Bernstein vezényelte. Utánozhatatlanul.

Vajda János zenekarra és vegyes karra írott, Változatok című darabja érzésem szerint igen sok ötletet, ha úgy tetszik poénlehetőséget rejt magában. Pénteken este ezen lehetőségek egy része bizony rejtve maradt. Például azért is, mert a (két) kórus előadása alapján a szövegből csak töredékeket sikerült megérteni. A műsorfüzetben ugyan ott voltak a versek, de olyan apró betűkkel írva, hogy azt a félhomályban nehezen lehetett olvasni. Így a hatás, amit zene és szöveg összhangjának kellett volna kiváltania a hallgatóságból, többnyire elmaradt.

A hangverseny második felében egy hazánkban igen ritkán hallható zenemű csendült fel, Ferde Grofé 1931-ben komponált Grand Canyon szvitje. Az amerikai zeneszerző, aki muzsikus család gyermeke volt, nem az átlag amerikaiak nyugalmas életét élte. Tizennégy évesen megszökött otthonról, és meglehetősen sokféle munkával próbálta megkeresni a kenyerét. Volt többek között tejesember és teherautósofőr, gyári munkás és bolti eladó, zongorista éjszakai bárban, és zongorakísérő is. Hegedült a Los Angeles Symphony-ban, volt karmester, és persze leginkább zeneszerző. Műveiben előszeretettel használt jazzes elemeket. Gershwin és Ravel számos zongoradarabját írta át zenekarra.

Grofe műve gyakorlatilag programzene. A tételek természeti jelenségeket, képeket idéznek, mindjárt az első, Napfelkelte című tétel szemléletesen rajzolja elénk az arizonai tájat. De a péntek esti koncert közönségének nem volt alkalma a fantáziájára támaszkodnia, hiszen a színpad feletti óriási vásznon diavetítés könnyítette meg a dolgunkat. A Grand Canyon szebbnél szebb részletei lenyűgöző látványt nyújtottak. A szervezők arra is ügyeltek, hogy a kép és a zene összhangban haladjon egymással. Amikor a harmadik tételben például egy öszvér hangját imitálta a szóló hegedű, a vásznon is nagy fülű, igen szórakoztató megjelenéssel bíró négylábúakban gyönyörködhettünk. És így tovább, a viharos jelenetekben villámok, eső, csodaszép felhők jelentek meg a Bartók Béla Nemzeti Hangversenyteremben.

Grofe Grand Canyon szvitje egy tisztességgel megírt, a fantáziát sem nélkülöző zene. Tehetségesen adja vissza a természet szépségeit, nagyszerűen \"hangutánoz\", ötletes, humoros, de ezzel együtt persze jócskán hatásvadász, kissé felszínes, mélyebb mondanivalót nélkülöző alkotás. Amolyan jó kis filmzene. Amire leginkább alkalmas, az a szórakoztatás. Ahogyan a Budafoki Dohnányi Ernő Szimfonikus Zenekar hangversenye is elsősorban szórakoztató jellegű volt. Amolyan matinéhangulatban zajlott az este, még vetítettek is nekünk, nehogy fárasztani kelljen magunkat azzal, hogy önállóan képzeljük el azt, amit hallunk. Súlyos művekkel sem lettünk megterhelve, volt viszont hangerő, csinnadratta bőven. Nem kellett elgondolkodni semmin, lehetett viszont kikapcsolódni, derűsen pihengetni.

Hollerung Gábor nagyszerűen kézben tartotta zenekarát, ügyelt a jó hangulatra is, kedélyesen mosolygott le a nézőtérre, könnyedén, otthonosan mozgott a színpadon. A zenekar tehetséges, felkészült, a hangzás egységes, a szólók megbízhatóan, biztonságosan születtek meg. Az egész hangverseny szinte tökéletes volt. Ami hiányzott belőle, az csupán valami kevésbé felszínes, kevésbé csillogó, kevésbé harsány, valami igényesebb, komolyabb, mélyebb - ha úgy tetszik: méltóbb egy Magyar Szimfonikus Körkép elnevezésű rangos rendezvénysorozathoz.