Nem mind arany

1999. március 28. - Budapest Kongresszusi Központ
Felicity Lott (ének)
Londoni Filharmonikusok
Vez.: Kurt Mazur
R.STRAUSS: Négy utolsó ének
BRUCKNER: 4. ("Romantikus") szimfónia

Véget ért az idei Tavaszi Fesztivál. Véget ért az utolsó - igazán reprezentatív - koncert is, én pedig már itthon ülök a számítógépem előtt, és nem értek semmit.
Sokkal nehezebben írok, mint eddig bármikor. Azt sem könnyű elmesélni, amit átéltünk, de hogyan mondjak bármit is arról, amiben nem volt részem. Pedig sok minden adott volt az igazán nagy élményhez, hiszen elég sok puskapor maradt a fesztivál végére.
Ha Kurt Masur, Felicity Lott, vagy a Londoni Filharmonikusok közül csak az egyik lép fel vasárnap este, már tele a ház, van mire figyelni, van miről írni, van miről mesélni az unokáknak.
Most mindhárman együtt voltak, mégsem akartak működni a dolgok.

Richard Strauss utolsó zenekari dalainál torokszorítóbbat nem nagyon ismerek. Van a műnek néhány igazán jó felvétele is, de koncerten sem először hallottam. Mégsem hiszem, hogy el volnék kényeztetve. Sőt, inkább vagyok megbocsájtó, ha az előadás nem is tesz mást, csupán a legegyszerűbb eszközökkel felidézi bennem azt, amit ebben a dalciklusban szeretek.
Ez a felidézés maradt el vasárnap este, pedig Felicity Lott nagyon szépen énekelt (ugyan többet mosolyogva, mint amit az elmúlásról írt Hesse versek indokolnának), a zenekar szép szolidan kísért, Kurt Mazur pedig igazán elegánsan, takarékos és érzékeny mozdulatokkal dirigált, pálca nélkül.

Lehet, hogy maga a műsorszerkezet sem volt szerencsés. A Négy utolsó ének magában talán rövid egy félidő kitöltéséhez. Hasznos, ha van előtte valami felvezetésül, de nem jó, ha az embernek van még kedve bármi egyebet meghallgatni utána, bár az amúgy is nagyon rövid Ajánlás-t (Zueignung Op. 10.) szívesen fogadtam volna ráadásul.

A szünet utáni produkcióval megint nem egyszerű a helyzet. Lehet akármilyen jó a zenekar, a Bruckner szimfónia olyan rossz darab - hadd ne szépítsem - hogy nem tud lelkesíteni. A kompozíciós módszer alighanem abból állt, hogy az ötleteket, motívumokat minőségük sorrendjében kezdte felhasználni a mester. A papír tetején álló jobb ötletekből kitelt mondjuk a főtéma - némi jóindulattal még az expozíció is. A teljes szimfóniához az ötletkosárból már elő kellett szedni a resztlit is, ráadásul az egyre laposabb és formátlanabb tételek mind hosszabbra nyúltak.
Az első tételben orgonaként megszólaló rézfúvóskar, és általában a ragyogó zenekari hangzás alapján még csak azon morfondíroztam, hogy érdemes-e ilyen jó együttest ilyen műre pazarolni, aztán a tikkadt menetelésben a zenekar is fáradni kezdett. Az első csúnya kürtgikszer után pedig nem maradt más számomra, mint a kétségbeesés.
Hogyan magyarázom majd meg rosszkedvemet barátaimnak, az olvasóknak. Lesz-e hitelem, ha már nemegyszer megdicsértem nyilvánvalóan kezdők, vagy régen nem gyakorló kiöregedett titánok időnként technikailag nagyon is gyarló koncertjét.

Nincs más mentségem - a Tavaszi Fesztivál zárókoncertjétől többet vártam. Sokkal többet.