Nem félünk... (Poulenc és Fauré a Mátyás templomban)

2015. május 21.
Budavári Mátyás templom

Kovács Szilárd (orgona)
Nemzeti Énekkar
MÁV Szimfonikus Zenekar
vez.: Vásáry Tamás

POULENC: g-moll orgonaverseny
FAURÉ: Rekviem

A Mátyás templom teljességgel alkalmatlan hangversenyek rendezésére. A megállapítás nem új – és szerintem nem is túlzó. Ha nem is gyakran, valahogy mégis rászánjuk magunkat néha egy-egy közreműködő (ilyen volt például a Stuttgarti Kamarakórus), vagy egy mű (Stravinsky: Canticum Sacrum) kedvéért.

És aztán, csodálatos módon, van amikor minden lehetetlenség dacára működik a dolog – mint most is. Emlékezni fogunk erre az estére.

A Poulenc orgonaverseny nagy kedvenc. Még a nyolcvanas évek elején hallottam belőle egy részletet a rádióban. Egy dokumentum-műsor aláfestő részeként hangzott el, tehát konferálás nélkül. Nyilvánvaló volt, hogy francia szerző műve (sőt a harmóniák miatt eleve Poulencre gyanakodtam) és a sajátos apparátust is hallottam, mégis hetek kellettek, míg egy műjegyzékben sikerült rábukkanni a darabra és mintegy két évbe, míg sikerült bakelit-lemezen is beszerezni. (Ez még a wikipédia és youtube előtti évszázadban volt.)

Nagyon büszke voltam magamra, amikor először hallgathattam végig. Igen, jól tippeltem, tényleg ez az.

Azért ez erős kötelék! Igaz, azóta több felvételem van a műből és koncerten is hallottam már, mégis volt olyan érzésem: ezt nem volna jó kihagyni.

Persze Kovács Szilárd miatt sem. Vannak még jó orgonisták, sőt, igazán nagyok is akadnak, de talán ő a legszínesebb egyéniség. Műsorválasztásaiban és improvizációiban rendszeresen van valami szokatlan „csibészség”. Megoldásai szokatlanok, erősek, néha frivol de mindig humoros és derűs.

A kissé szemöldök-emelő, homlokráncoló effektus most is megvolt. Kadenciaképp egy Notenbüchlein menüettre improvizált, néhol poulenc-es, vagy inkább jazz harmóniákkal. Tipikusan olyan, amit az ember fejcsóválva, de mosolyogva hallgat.

Poulenc harmóniái és izgalmas hangszerelése szerencsére a Mátyás templomban is jól érvényesült, kár, hogy az izgalmas komplementer ritmusok teljesen elsikkadtak. Már itt furcsa volt, ahogy az orgona hangja a karzatról, igen nagy távolból érkezett, a zenekar iránya viszont meghatározhatatlannak tűnt. A hangok különböző visszaverődések után, hosszabb-rövidebb távolságokat megtéve, eltérő késéseket szenvednek el, elkenve, összemaszatolva a ritmusokat.

A Fauré műben nem javult a helyzet, sőt a nagy létszámú kórus beállásával tovább kuszálódott minden. A MÁV Szimfonikus Zenekar eleve kevésnek tűnt, ráadásul a fejünk fölött a templomhajón végigvonulva és visszaverődve akár egy másodpercet is késett a Nemzeti Énekkar férfikarához képest. Ők a zenekar – és a teljes nőikar – háta mögött, már a boltív alatt foglaltak helyet.

A legtöbb, amit Vásáry Tamás megtehetett, az a távolságtartó, pontos ütemezés. Ügyelt a nagyobb léptékű folyamatokra és arányokra, így az a békés pátosz, ami miatt szeretjük ezt a gyászmisét, szépen érvényesült. Tulajdonképpen most jöttem rá arra, milyen nagyszerű, hogy a szerző teljesen elhagyta a Dies Irae-szöveget, megszabadulva a mennyei boldogság, és az odakészülők fogcsikorgató rettegése között feszülő (számomra) magyarázhatatlan ellentéttől.

Helyette elhangzik a más gyászmisékben oly ritka In paradisum antifóna, mi pedig megbékélünk sorsunkkal (sőt a templom akutsztikájával is) és egyszerűen örülünk, hogy itt vagyunk, amíg lehetünk.