Nem csalódtunk (Grigorij Szokolov zongoraestje)

2007. március 10.
Zeneakadémia

Grigorij Szokolov - zongora

SCHUBERT: c-moll szonáta, D 958
SZKRJABIN: Prelűd és noktürn balkézre, Op.9
fisz-moll szonáta, Op.23
Két poéma, Op.69
10. szonáta, Op.70
A lángok felé, Op.72

A címben olvasható két szó fogalmazódhatott meg abban, aki rászánta magát a bánatos szombat esti időben, hogy elzarándokoljon - azt hiszem, a közlekedési viszonyok ismeretében nem túlzás a kifejezés - a Zeneakadémia Nagytermébe, meghallgatni egy különleges hangversenyt.

Különleges volt, mégpedig több szempontból. A műsorválasztás meglehetősen szokatlan, de csak üdvözölni lehet, hogy magyar pódiumon Beethoven-szonátákon vagy Chopin-mazurkákon kívül is hallhatunk zongoraműveket, méghozzá nem is akármit, hiszen Szkrjabin kompozíciói nálunk eleve ritka vendégek koncertműsorokon, de hogy egyszerre öt műve is felhangozzon - plusz a ráadások -, az már szinte példa nélküli esemény.
Különleges volt az előadó személye is, pontosabban maga az igen örvendetes tény, hogy van még a világon ilyen kaliberű művész, aki meglehetősen sűrűn, éves gyakorisággal megtiszteli jelenlétével kis hazánkat.
És különleges volt a koncert minősége is, ami az előzmények tudatában aligha meglepő.

Az első rész műsorát Schubert három utolsó szonátája közül a legkevésbé népszerű, a c-moll hangnemű töltötte ki teljes egészében. A kisebb közkedveltség oka a kompozícióban keresendő, hiszen nem nevezhető mutatósnak, nem sok olyan melódiát lelhet benne az ember, amit szívesen fütyül a fürdőszobában, viszont relatíve nehezen emészthető, és rövidnek sem mondhatjuk.

Szokolov Schubert-interpretációja elsősorban a darab intellektuális síkjára terelte a hallgató figyelmét: a formai összefüggésekre, a belső szólamokra, illetve a különböző zenei rétegek egymáshoz való viszonyára. Időt is hagyott mindezekre, mert tempói nem tükrözték világunk gyorsuló és felületességre törekvő tendenciáját, de a folyamatosságon sem esett csorba.
Billentéskultúrája rendkívül kifinomult, azon túl, hogy gyönyörű hangokat volt képes előcsalogatni a hangszerből, elképesztő színvilágot vázolt fel elénk, s tette mindezt hihetetlen koncentráltsággal. A jutalom sem maradt el, a közönség percekig tartó vastapssal nyilvánította ki tetszését már az első félidő végén.

A műsor szünet utáni része érdekes összegzését adta Szkrjabin életművének. Először az Op.9-es Prelűd és noktürn csendült fel. Érdekes módon többet játsszák külön őket, mint párban. Mindkét darab felrakása hasonló: a legfontosabb szólam (a dallam) a felső szólamban hallatszik, a középső réteg adja a harmóniákat, legalul pedig természetesen a basszus szólama van, de a két utóbbiban is feltűnnek Szkrjabin sajátos kromatikáját tükröző dallamfoszlányok. Ebben még semmi érdekes nem lenne, csakhogy mindezt a jobb kéz használata nélkül kell megoldani. A darabok közti különbség - ami indokolhatja, miért hallhatóak inkább külön-külön - inkább a karakterükben van: míg a Prelűd melankóliájával akár helyet foglalhatna Chopin hasonló című sorozatában (nem véletlen, hogy az egyik ráadás éppen az ebből való, a Szkrjabin-művel igen rokon hangulatú e-moll prelűd volt), a Noktürnt nyugodtan el lehetne adni egy eddig ismeretlen Liszt-műként is.

A fisz-moll szonáta formailag még követi a műfaj tradícióit, de harmóniavilágában már kezdi feszegetni a dúr-moll tonalitás határait, a Két poémában és a 10. szonátában már az egészhangú skála felé kacsintgató harmónia- és hangrendszer dominál, A lángok felé címet viselő, szintén a poéma műfajába tartozó opuszban pedig Szkrjabin már teljesen túllép a \"hagyományos\" hangrendszer keretein.

A koncert műsorára innen visszatekintve érthetővé válik, hogyan került a Schubert-szonáta az elejére, hiszen a Szkrjabin-művek előadásához is szükségeltetnek azok az erények, amelyeket a koraromantikus mester darabjának tolmácsolásánál már említettem. Szokolov mindezeken felül - a szó nemes értelmében - rendkívül virtuózan, elegánsan állta ki azt a próbát, amelyet e nehéz műsor interpretálása jelent. Zongorázását hallgatva az az ember érzése, mintha a világ legegyszerűbb dolga lenne ezeket a műveket eljátszani. Semmi mesterkéltség, pózolás, árad belőle a természetesség, és végig oda kell figyelni. Talán erőteljes szuggesztivitása is hozzájárulhatott ehhez, mert sikerült elérnie, hogy a közönség feltűnően fegyelmezetten hallgassa a koncertet. Cukorka papírjával zörögni - könyörgöm, létezik másfajta csomagolású köhögéscsillapító is... - csak egyvalaki próbálkozott, és mű-lecsengésbe is csupán az egyik ráadásnál - igaz, akkor rendkívül brutálisan - tapsolt bele egy piros pulóveres illető, elrontva ezzel vagy 1300 ember műélvezetét. Szokolovra jellemző, hogy még ezek után is adott ráadást, a hivatalos műsoron túl összesen hat darabot hallhattunk.

Különleges koncert volt, csak azt tudom tanácsolni, aki teheti, hallgassa őt - nem fog csalódni!