Négy dudás egy csárdában - Az Amsterdam Loeki Stardust Quartet

2006. június 26.
Szépművészeti Múzeum

Amsterdam Loeki Stardust Quartet
(Daniel Brüggen, Daniel Kotschizki, Andrea Ritter, Karel von Steenhoven - furulya)

Timesignals - öt évszázad holland zenéje
ANKE BROUWER: FreeZzz
OBRECHT: Fuge
VILLAERT: A La Fontaine
TIELMAN SUSATO: Die Schlacht
DICK KOOMANS: Die Jogger
JACOB CLEMENS NON PAPA: Frais e Galliard
SWEELINCK: Mein junges Leben hat ein end End
LOCATELLI: Concerto Grosso, Op.1 No.11
TRISTAN KEURIS: Passegiate
VILLAERT: Virgo gloriosa Christi
CHIEL MEYERING: Sitting Duck

Tulajdonképpen szerencsések lehettünk, hogy az első professzionális furulyaegyüttest, a Wiener Blockflötenensemble-t 1972-es megalakulásuk után kilenc évvel már hallhattuk Budapesten, ők a reneszánsz furulyarepertoár felélesztésében játszottak úttörő szerepet. Az Amsterdam Loeki Stardust Quartet hat évvel később alakult, de most járnak először nálunk - mondani sem kell, már nem is az eredeti felállásban.

Első modern feldolgozásuk egy tv-reklám zenéje volt (a spotban Loeki, az oroszlán játszotta a főszerepet). A némileg vicces névválasztás mostani megjelenésükön is tükröződött, színes, a másikéra véletlenül sem hasonlító ruhákban jelentek meg - önmagában ez érdektelen lenne, de jelezte, itt azért kicsit játékosabb formában lesz szó a zenéről, még ha szerzők között olyan neveket találunk is, mint Obrecht, Villaert. A lazább, könnyedebb vonalat a modern szerzők művei képviselték, akik azért hallhatólag figyelembe véve a különböző furulyák lehetőségeit, de mégis messzire távolodtak attól a kifejezési ideáltól, amit a barokkban képviseltek e hangszerek. Gondoljunk csak az Actus tragicus bevezető Sonatájára, ahol a gyász, a túlvilági hangulat kifejezését szolgálták. E szerep olyan erős volt, hogy Gluck - lényegében már a furulyák \"bukása\" után - még erre a hangszerre írta a Boldog lelkek tánca fuvolaszólóját!

Mindezek után nem szabad azt gondolni, hogy puszta komolytalankodással megúszható egy igazi, főállású furulyakvartett létrehozása, és a romantika kivételével minden zenei korszakot felölelő zenei világának kiválasztása, begyakorlása, koncerten való előadása, lemezre vétele.

VIII. Henrik angol királynak nem véletlenül volt - a hat feleség mellett - több száz furulya a gyűjteményében. Egyrészt - akkor még, és egy király számára - olcsók voltak e hangszerek, másrészt így lehetett a legkönnyebben megoldani a tiszta együttjáték kérdését e lényegében hangolhatatlan, egy darabból készült instrumentumokon. Persze a mai készítők már gondosan ügyelnek a pontos alaphangra, de azért sok múlik a játékosok technikáján is, amely kifejlesztésében élen jártak a hollandok - e helyütt szinte magától ugrik be, gondolom mindenkinek, az együttes egyik tagjának, Daniel Brüggen nagybátyjának, Frans Brüggennek a neve.

Mert egy négyes unisono - négy tenorfurulyán, mint Anke Brouwer darabjában - sem olyan egyszerűen megoldható eme hangszereken, amelyek a befújt levegő erősségének függvényében a hangmagasságukat is változtatják, noha ugyanez a tulajdonságuk segíthet az akkordok abszolút tisztán való megszólaltatásában is, a bonyolult fogások mellett, azokkal együtt. És ezt természetesen a legmagasabb fokon tudják az együttes tagjai.

A régi és új művek váltogatták egymást, reneszánsz, barokk és modern hangszereken, amelyek szüntelenül változtak a játékosok kezében, méret és stílus szerint, ezzel egy másik, nem is akármilyen könnyen leküzdhető nehézséget okozva.
Mindazonáltal egységes játékstílust hallottunk, amelynek része volt a gyakran megszólaló, de nagyon tudatosan, a megfelelő helyeken alkalmazott vibrátó is. Ezt egy olyan darab belső szólamaiban is megfigyelhettük, mint Clemens non Papa chansonja, amelyet egyébként Girolamo dalla Casa korabeli díszítéseivel - diminúciójával -, a szoprán szólamban adott elő az együttes.

Az ilyen fajta, a szoprántól a nagybasszus és kontrabasszus hangszerekig terjedő furulyákat tartalmazó együttesek szerepe a barokkban az volt, hogy a kor műkedvelői, lemezjátszójuk nem lévén, otthon megszólaltathassanak hosszú részleteket is, pl. Händel-operákból akár. Ami nem jelenti azt, hogy egy Locatelli Concerto Grosso előadása négy furulyán amatőrebb feladat lenne, mint négy hegedűn.

És semmiképpen nem az egy olyan mű előadása, mint Tristan Keuris Passagiatéja, amely a legtartalmasabb modern darabnak tűnt az általában kissé kevés kortársi eszközzel dolgozó szerzemények közt. Illetve ezek arra is rávilágítottak, miért is nevezték az olaszok annakidején flauto dolcénak ezt a hangszert: négy furulya még szándékosan sem igazán képes erőteljes hatásokra.

De amikor egy végsőkig kifinomult eszközökkel, magasrendű technikával és sok-sok játékossággal (mint pl. a Susato-darabban az ujjak csattogtatása a hangszeren, ahogy a csatalovak közelednek és távolodnak) dolgozó együttest hallhatunk, amely nem véletlenül vált talán a legismertebb ilyen jellegű társulássá, talán nem is a legkomolyabb elmélyülés a lényeg. Egy jót szórakoztunk, semmiképp sem alávaló zenék társaságban.