Nagyságok és ízlések (A Nemzeti Filharmonikusok és Szergej Krilov a MűPában)

2010. szeptember 25. - Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem
Nemzeti Filharmonikus Zenekar
Nemzeti Énekkar
Horváth István, Massányi Viktor, Lehőcz Andrea (ének)
Szergej Krilov (hegedű)
Vez.: Kocsis Zoltán
BARTÓK: 2. hegedűverseny
LISZT: Strasbourgi harangok
LISZT: 13. zsoltár tenorszólóra, kórusra és zenekarra

A szeptember az évadkezdő hangversenyek hónapja, mindenki felveszi a szezonban rá jellemző fordulatszámot, és a tervezett műsorpolitikát is exponálja. A Nemzeti Filharmonikusoknál már szokás, hogy viszonylag későn indítják el bérletes sorozataikat, merthogy az első hangversenyt évtizedek óta Bartók halálának évfordulójához, szeptember 26-ához, illetve annak előestéjéhez kötik.

Nemcsak az időpont adott, hanem a program is. Magától értetődik, hogy az alkalomra egy Bartók-művel készülnek, a folytatásban pedig idén – a bicentenárium miatt – sok Liszt-mű előadására is számíthatunk.

A műsor tehát kézenfekvő, mégis némi kétkedéssel készültem, de egy-két kérdés utólag is maradt bennem...

A Nemzeti Filharmonikusok jó ideje minden Bartók-hangversenyt arra szokott felhasználni, hogy ellenőrizze az új CD-összkiadás bizonyos elemeit, és élesben is kipróbáljon új koncepciókat és új közreműködőket. A hegedűversenyről viszont lehet tudni, hogy a felvétel már elkészült, és az eddigiek alapján biztosak lehetünk abban is, hogy meglehetősen más karakterű előadás lesz a korongon, mint most a pódiumon.

Elsősorban a szólista miatt.

Krilov életében először játssza nyilvánosan a Bartók-hegedűversenyt, mégis, technikailag és koncepciójában is érettnek tűnik. Nagyon jó hegedűs, ráadásul nem a klasszikus „nyársat nyelt” stílust követi. Elszántan dolgozik, sőt, küzd minden egyes hangért. Hajladozik és támadóállásba dobbantva hangsúlyoz egy-egy frázist. Minden egyes hangot úgy szólaltat meg, hogy „a fal adja a másikat”. Krilov szemmel láthatóan komolyan veszi a hegedülést, de a megszólalás igényességében is, sőt, már ránézésre is „sztár”.

Talán ez vele az egyetlen baj. Nehéz komolyan venni...

Kényelmetlen és nehezen eldönthető, hogy egy ilyen, szélsőségen erősen és nagyvonalúan értelmezett Bartók ugyanaz-e, mint amit mi szeretünk hallani. Ha tetszik is – és nekem nagyon is tetszik –, brutálisan szegezi nekem a kérdést: egyáltalán megbízhatok-e a saját jó ízlésemben?

A helyzetünket nem teszi könnyebbé a ráadás, sőt!

Egy expressz lejátszott d-moll toccata? Nagyon-nagyon népszerű átiratokat nagyon-nagyon gyorsan játszani mifelénk ezüst flitteres szmokingba öltözött dáridó-lovagok szoktak. Más kérdés, hogy Krilov a fúgát is eljátssza, ráadásul olyan értelmes agogikával és olyan hangon, ahogy az említett urak sohasem lennének képesek.

Krilov hangos sikert aratott, de volt, aki „látványhegedülést” emlegetett a szünetben. Én azt hiszem, hogy hosszú távon az igazán nagy teljesítmények a közízlést is átszabhatják. Krilov képes lehet erre, mindenesetre ezután még inkább odafigyelünk rá.

A szünet után sokkal nagyobb az egyetértés.

Például abban, hogy a Nemzeti Filharmonikusok nem véletlenül kezdik ennyire későn a hangversenyévadot. Így a nyári szabadságolások után bőven lehetett idejük próbálni és felkészülni. Nagyon jól szól a zenekar. A Liszt-hangszerelések nem olyan összetettek, talán nem nyújtanak annyi lehetőséget a képességek megcsillogtatására mint más romantikus szerzők, de a tömör hangzás így is sokat elárul. Nem csak a tuttik szólnak nagyot, a pontosság és az olvadékony, egységes hang a pianókat is áthatóvá, grandiózussá teszi.

A Nemzeti Énekkar pontosan is ezekben a nagyobb, romantikus oratóriumokban szokott a legjobb lenni, és ez most sincs másképp.

Massányi Viktor és Lehőcz Andrea ha nem is lehengerlő, de szép és korrekt részei voltak a hangversenynek. Horváth István teljesítményét – volumenben, testességben – kevéssé éreztem idevalónak. Korábban sok kifejezetten szép produkciót hallottam tőle, de talán ekkora apparátussal nem volt szerencsés szembeállnia.

Liszt nagyzenekari műveivel – egy két jelentősebb szimfonikus költeményt leszámítva – elég nehezen barátkoztam meg, sőt, bizonyos fenntartásaim mára is maradtak. Tisztelt tanárom annakidején azzal intett türelemre, hogy ezeket a műveket nem lehet az (akkoriban jellemző) "olyan, amilyen" előadások alapján megítélni.

Lehet, hogy a megmaradt fenntartásaim eloszlatásához még ennél is egy ihletettebb és nagyobb előadásra lenne szükség? A Nemzeti Filharmonikusok és Kocsis mostani igen jó teljesítménye alapján úgy gondolom, hogy ilyesmire nem számíthatok.