Nagy pillanatok - NFZ a Zeneakadémián

A végeredményt persze borítékolhattuk volna. A Kocsis-Ránki-\"ÁHZ\"-triász egyszerűen nem okozhat csalódást!

A hangverseny előtt az aulában lemezárusok. Régi és új kiadványok. Néhány régi-új. Kocsisék a hőskorból. Két sötéthajú, nyurga (nagyon) fiatalember. Sztárok. Mégis visszafogottan tekintenek a lencsébe. A színpadon két ötvenes, ősz(ülő) úr. Még mindig sztárok. A visszafogottság most is adott. De csak a hajlongásban, a siker bezsebelésében. Nincsenek nagy pózok, kierőszakolt vastaps-ráadások. Csak a bennfentesek mosolya.

Dohnányi Szimfonikus percek c. műve – biztos, de nem lehengerlő előadásban - csupán könnyű bemelegítés volt Bartók zseniális, és méltánytalanul alulreprezentált II. zongoraversenyéhez. Ránki fantasztikus formában, erőtől duzzadó játékkal, s mint mindig, most is tökéletes technikai tudással kápráztatta el a telt háznyi közönséget.

A végtelenített Stravinsky-téma monotóniáját könnyedén oldotta a hangszínek, dinamikák apró változtatásaival, s a máskor könnyen gépzongora-effekté, vagy írógép-zakatolássá lefokozott nyitótétel most teljes pompájában ragyogott. A kadenciát barokkos fegyelmezettséggel, a míves szólamvezetés kiemelésével tette felejthetetlenné.

A második tétel pedig maga volt a csoda. Kezdve az osztott vonósok homogén, méltóságteljes koráljától a zongora-timpani kettős őserejű, lecsupaszított hangzásáig. A hallgató csak úgy lapult bele a kényelmetlen székbe. A rondószerű záró G-dúr-akkordja után pedig nem maradt más, mint a fejünk kiszellőztetése. Ránki a nagy siker ellenére sem adott ráadást, pedig bármely Bartók-zongoradarabot szívesen meghallgattam volna még vele. Kocsis és zenekara nagy figyelemmel, teljesen együtt lélegezve a szólistával kísérte a pianistát.

A szünet után jöttem rá, hogy már jóllaktam. Egyszerűen nem kívánom Schubert szimfóniáját. Pedig iparkodott a zenekar derekasan, mégsem tudtak meggyőzni, hogy nekem erre valóban szükségem van. A profi előadás most a befogadó alkalmatlanságán bukott meg. Majd legközelebb.