MűPa Családi Koncertdélután (Schubert-maraton, 2011)

2011. február 19.
Művészetek Palotája
Schubert-maraton

*

A megnyitás ötödik évfordulóját ünneplő sajtótájékoztatón Kiss Imre, a Művészetek Palotájának igazgatója azt mondta, hogy a Ház a hazai kulturális intézmények közül egyedülálló módon az állami támogatás harmadát meg tudja termelni saját bevételeiből. Ebben a szférában valóban nem jellemző az ilyen hatásfok, mégis, jól emlékszem a hivatásos károgókra, akik annak idején sokallták a ráköltött pénzeket: "Miért nem adják inkább az iskoláknak, minek ez a rongyrázás?"

Azt hiszem, akkoriban még nem nagyon lehetett tudni, hogy milyen jó hatásfokkal működik majdan a MűPa, és én sem tudom most, hogy a "bevételes" projektek sorában vajon hol állnak a maratoni szombatok. Egész nap telt házas koncertek – igaz, kifejezetten alacsony, "matiné"-helyárakkal, a sok közreműködő felléptetése pedig drága dolog.

Most szombaton viszont felfigyeltem egy olyan jelenségre, ami miatt – szerintem legalábbis – minden korábbi kétség gúny és nevetség tárgya, merthogy a "Maraton"-koncerteknek lett egy egészen különös, járulékos hozama.

Nagyon sok gyereket láttam!

Gondolják végig! Egy esti koncert túl későn van a serdületlen ifjúságnak, és nagy valószínűséggel túl hosszú is. Engem már önmagában jobban leköt, hogy tudom, hol tartunk egy szimfóniában, vagy akár egy tételen belül a szonátaformában, de amíg egy gyermek nem ismer tájékozódási pontokat, addig számára sűrű és átláthatatlan (habár izgalmas) dzsungel az egész. A Schubert-maraton – ahogy a korábbi évek hasonló rendezvényei – rövid, csupa egy félidős hangversenyekből állt.
Egy rendes esti belépő ráadásul túl sokba kerül ahhoz, hogy felénél-harmadánál fel kelljen állni a nyűgössé váló csemete miatt, viszont a Maraton-jegyek idén mindössze 900 forintba kerültek, és ennek kifizetéséhez már nem kell csúcsjövedelem. Nem kell feltétlenül bizonylat nélkül költségelszámoló politikusnak, vagy minimálbérre bejelentett építési vállalkozónak lenni, mert ennyit (néhanap) akár egy-egy egészségügyi dolgozó, vagy pedagógus is megengedhet magának – vagy a gyerekeinek.

Ráadásul: kevés nagyszerűbb érzés van, mint az, ha anyu kaphat szombaton egy háborítatlan fél napot otthon, amíg a nagyi elviszi a gyerekeket.

A mieink egy jó ideje már "önjárók", és esti koncertekre is el-elmennek nélkülünk, de hogy mégis megmaradjon a nagycsaládos életérzés, az együttműködés öröme, a Maraton fél egykor kezdődő hangversenyére már mi visszük magunkkal legkedvesebb anyósomékat...

12:30, Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem
SCHUBERT: Asz-dúr mise, D.678
Szabóki Tünde, Wiedemann Bernadett, Fekete Attila, Rácz István – ének
Debreceni Kodály Kórus
Óbudai Danubia Zenekar
Vez.: Héja Domonkos

Örömteli dolog, ha egy zenekar ismerősen szól, ha van saját hangzása.
Sajnos a Danubia Zenekar éppen arról ismerszik, hogy főleg fafúvósai kissé nyersebb, éretlenebb tónussal szólnak. "El vagy kényeztetve", mondja erre a feleségem, és abban mindenképpen igaza van, hogy a szerencsére sokszor hallott Fesztiválzenekar és a Nemzeti Filharmonikusok is abszolút élcsapat. Nem biztos, hogy egészséges dolog hozzájuk viszonyítani egy eleve kevesebb lehetőséggel bíró, kevésbé összecsiszolt, de törekvő és lelkes társaságot.
Ha nem hasonlítgatunk, hanem abszolút mércével mérünk, akkor tényleg sokkal könnyebb élvezni az óbudaiak játékát.

A kórus is nagyon rokonszenvesen szól, és feltűnő, hogy az általunk jól ismert együttes most mennyire más hangképzést használ, mint amikor legutóbb hallottuk őket. Akkor Schnittke és Rahmanyinov volt műsoron, természetesen a nagy pravoszláv egyházi kórusok monumentális hangzásával. Most Schubertnél nyilván másra, egyfajta romantikus fényre és némi könnyedségre volt szükség, és a Debreceni Kodály Kórus képes az ilyen igényeket is kielégíteni. Jó formában vannak, legfeljebb a pontos belépésekkel volt néha problémám, azokat viszont egytől-egyig kénytelen vagyok a karmester számlájára írni!

Héja pálca nélkül, bal keze sűrű rázásával rajzolja a ritmust, dinamikai elképzeléseit látványos testmozgással hozza tudomásunkra, de a kórus fontosabb belépései közül sokat vagy számunkra láthatatlanul, vagy egyáltalán nem int be. Régebbi emlékeimben ennél összeszedettebb kép él róla, de most szétszórtnak és hanyagnak tűnt.

Magáról az előadás egészéről mégis kellemes emlékeket fogok őrizni – elsősorban a szólisták miatt. Amikor a Kyrie bevezető tutti ütemei után belépett a kvartett, akkor kénytelen voltam szélesen mosolyogni. Az a négyes egyszerűen kényeztetően szólt, fizikailag volt jó érzés hallani őket.

18:00, Fesztivál Színház
SCHUBERT:
Asz-dúr impromptu, Op.142 No.2
f-moll impromptu, Op.142 No.4
Három zongoradarab, D. 946
Várjon Dénes – zongora

Egy könnyű ebéd után igyekeztünk vissza a Művészetek Palotájába. Várjon Dénes koncertjét azért nem szerettem volna kihagyni, mert nagyon jó benyomásaim voltak egy kicsiny (tan)teremben hallott, rögtönzött koncertjéről. Természetesen más körülmények között, nagy teremben, versenyművek szólistájaként, vagy kamara-közreműködőként is volt alkalmam megbecsülni, de az igazi vonzerő az volt, hogy a Schubert-zongoradarabok egyszerre drámai és intim hangvétele, párosítva a Fesztivál Színház viszonylag kevés légköbméterével és Várjon sokszínűen finom játékával nagyon ígéretes együttállásnak tűnt. Nem csalódtunk, noha az Asz-dúr impromptuben még úgy tűnt, hogy a zongoristának küzdenie kellett egy nagy (és nyers) hangú hangszerrel. Mindenesetre, ha ez valódi küzdelem volt, akkor azt Várjon nyerte. A két impromptu elegáns előadása után a Három zongoradarab nyilvánvaló zeneiséggel, kifejezőerővel szólalt meg.

19:00, Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem
SCHUBERT–MAHLER: A halál és a lányka – a d-moll vonósnégyes vonószenekari átirata
Budapesti Vonósok

Ezzel a művel volt régebben egy nagyon érdekes élményem. Bárhová indulnék, az autóm rádiója automatikusan a komolyzenei adóra kapcsol. És nem mindig tudom, hogy mi az, ami szól. Most is csak abban voltam biztos, hogy a darabot nagyon ismerem, bármelyik részletét előre le tudtam volna írni, de felismerni mégsem voltam képes. Nagyon bosszantó érzés, különösen, amikor utólag az ember a homlokára csap.
Mahler átirata szinte semmit nem változtat a darab eredeti formáján, valahogy mégis lényegi a különbség. A felrakás sűrűsége, összetettsége már inkább szimfonikus mint kamara, de valahogy nélkülözi azt a drámai erőt, amit a vonósnégyesben szeretek, és nem hiszem, hogy ez az előadás gyengesége lett volna. Igaz, a Budapesti Vonósok játéka enyhén lekerekített, ritkán szálldos körülöttük a "gyantaszag", a vonóról nem szakad a szőr. Szép és kerekded előadás volt. A zenekar együttesen és személyenként is nagyon szimpatikus, de ez most mintha kevés lett volna. Vagy nekem (a fáradság miatt), vagy a vonósoknak (a nem annyira nekik való műsor miatt), vagy Mahlernek (a félreértés miatt).

Hangversenyekre járni nem sport és nem fáraszthat. A nyolckor kezdődő előadást eleve kihagyni terveztük, tehát jegyünk sem volt rá. Menet közben támadt kedvünk arra, hogy az egy óra pihenőt mégis zenehallgatással töltsük, beültünk hát a vetítőbe. A Második szimfónia felvételét Celibidache vezényletével egyszer érdemes lenne alaposabban kibeszélni. Most csak annyit, hogy maga a műfaj, tehát a komolyzenei filmeket vetítő mozi hirtelen sokkal jobb ötletnek tűnik, mint korábban. Tudom, ebben megint a MűPa jár az élen, lehet, hogy az ottani vetítéseket is gyakrabban kéne látogatni?

21:00, Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem
SCHUBERT: IX. ("Nagy" C-dúr) szimfónia, D.944
Budapesti Fesztiválzenekar
Vez.: Fischer Iván

Amikor elkezdődik a hosszúra nyúlt koncert utolsó felvonása, a Fesztiválzenekar sokadszor is magabiztosan demonstrálja, mi a különbség egy jó zenekar és egy extraklasszis között. Eszemben sincs ódákat zengeni, a legfontosabbak közönséges tárgyszerűséggel is elmondhatók.

A szokatlan ülésrend azonnal feltűnik, de az értelme később világosodik meg. A fafúvók Fischert ülik körbe, a vonósok most hátrébb, a bőgők pedig kisebb emelvényen, távolabb, középen, a rezek mögött. És micsoda rezek! Istenem, natúrkürt és natúrtrombita!
Nem látok önfeladást abban, hogy a Fesztiválzenekar most egészen más arculattal, más hangvétellel állt elő. Saját magukat formálták Schubert képére, és alkalmazkodtak, igaz, ennyire szélsőséges és mély átalakításhoz nagyon kevesen és nagyon ritkán szoktak folyamodni. A régi hangszerek használata gyakran felesleges ragaszkodás bizonyos külsőségekhez, de ez nem az az eset. Nagyon másképp szól, ráadásul szinte az egész zene új értelmet nyer – avagy visszanyerte értelmét. Nehéz megfogalmazni, de tetszett az "újítás".

A második tételben aztán olyasvalami történt, ami miatt mégis csak elő kéne vennem az ódákat zengedező hangomat, ha volna. Ember még nem játszott, ember még nem hallott olyan mennyei szólót, mint amit most elöl, a koncertmester megszokott helyén ülő oboás és a vele szemközt ülő klarinétos játszott. Ha valaki felvette a rádió közvetítését, netán később tudja megszerezni az archívumból, ne higgye, hogy ugyanazt átélheti. Ilyen pillanatokat lehetetlen reprodukálni, és talán fölösleges is.

Ahogy leéljük az életünket, begyűjtjük magunknak ezeket az "egyszervolt" emlékeket. Ez a dolgunk itt a földön.
A Fesztiválzenekar pedig készül a következőre. Mert ez pedig az ő dolguk.