Mravinszkij élt, él, élni fog - a Szentpéterváriak koncertje

2006. április 22.
Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem
Szentpétervári Filharmonikus Zenekar
Nyikolaj Demidenko - zongora
Vez. Jurij Tyemirkanov
PROKOFJEV: Klasszikus szimfónia
RACHMANINOV: 3. Zongoraverseny
SOSZTAKOVICS: V. szimfónia

Úgy negyedszázada négy nagy vágyam volt opera, meg koncertek vonatkozásában. Látni-hallani Domingót Otellóként, és bejutni egy Karajan-, Horowitz-, Mravinszkij-hangversenyre.
Az első kettő teljesült, a másik kettő nem.

Potenciálisan Mravinszkij is dirigálhatott volna, amikor a Leningrádi Filharmonikusokat először hallottam 1979-ben - ám abban az esztendőben az idősödő Maestro mindösszesen négy alkalommal vezényelt. Vendéggel, a finn Paavo Berglunddal realizáltam, hogy milyen nagyszerű az orkeszter.
Amely - aki? - persze már sok évtizede ismert volt a magyar zenebarátok számára. Mravinszkij irányításával ugyan egyetlenegyszer jártak hazánkban (1962 telén, öt estén), de a szovjet lemeziparnak köszönhetően számos felvételük elérhető volt.

Játsszunk egy kicsit a számokkal.
Õ volt az egyetlen híres dirigens, aki egy neves zenekart \"hivatalosan\" fél évszázadon át, gyakorlatilag hosszabban irányított - 1931-ben vezette az együttest először, az utolsó koncert dátuma 1987. március 6.
1938. október 18-án adta velük az első hangversenyt kinevezett főzeneigazgatóként.
Ez úgy plusz-mínusz ötven év az utolsóig.

1937 novemberében ők mutatták be SosztakovicsV. szimfóniáját.
Rá pár hónappal született Jurij Tyemirkanov
Az a Tyemirkanov, aki 1988-ban - ismét ott a fél évszázad! - átvette a Leningrádiak vezetését.
S aki a gyakorlatilag a születésekor bemutatott Sosztakovics-szimfóniát most Pesten is elvezényelte.
Ám most hadd adjam át a szót BaCi-nak.

(Heiner Lajos)

Akkor most beszéljünk arról, amiről lehet.
Egy halál komoly szólista ült a zongoránál, és a Szentpéterváriak kíséretében előadta Rachmaninov 3. zongoraversenyét. Virtuóz, maximálisan kihasználta a zongora dinamikai lehetőségeit. Hallani lehetett az összes belső szólamot, töltelékhangot. Demidenko a viszonylag lassú tempó ellenére minden másodpercben lekötötte figyelmünket. Az ember lépten-nyomon új, számára eddig ismeretlen hangokat fedezett fel mind a zongoraszólamban, mind pedig a zenekarnál. Az egész apparátusra jellemző a szélsőséges dinamika és a plasztikusság.

Tyemirkanov mint egy tolmács, egy remek összekötőszelep állt a szólista és a zenekar között. Tudta, melyek azok a pontok, ahol ő diktál, és melyek, ahol a szólista az úr. A teljes összhang megszületéséhez elengedhetetlen, alapvetően közös zenei elképzelés is adott volt. Egyszerű mozdulatok, melyeket a pálcanélküliség még természetesebbé tett.
Az uniszónó helyeken csak hangszínbeli eltérések hallatszódtak.
Sok-sok, egy tőről fakadó egyéni elképzelés szült egy rendkívül élő, közös hangzást.
Magukkal hozták a romantika minden, XXI. századba átmenthető értékét, és megtoldották mindazzal, amit azóta hozzáadott az emberiség szellemtörténete.

El tudom még mondani, hogy akinek szemernyi kétsége is volt a zongorista képességeit illetően, azt a ráadásként játszott Scarlatti-szonáta fényes, stílusos, briliáns előadása minden bizonnyal végleg meggyőzte. Bár a zongoraverseny hatalmas sikere nem utalt kétkedőkre a nézőtéren.

És Demidenko tud még valamit, ami engem egészen elképesztett.
Saját hangján tudott játszani a Faziolin!
Ha rádióban hallom ezt a koncertet, meg sem fordul a fejemben, hogy Faziolin játszik. Ennek a márkának olyan átütő erejű a hangszíne, hogy eddigi hitem szerint lehetetlen nem felismerni.
Tévedtem.
Demidenko teljes mértékben önmaga hangján szólt.
Körülbelül ennyit tudok leírni. Ami ezen felül volt, az tette felejthetetlenné a koncertet, de arról nem tudok írni. Inkább visszaadom a szót kollégámnak, hátha ő nagyobb sikerrel jár az elmondhatatlan elmondásában.

(BaCi)

Vissza Sosztakovicshoz és Mravinszkijhez.
\"Két szimfónia játszott életemben főszerepet, Csajkovszkij és Sosztakovics Ötödikje\" - így Mravinszkij. És már 1973-ban járunk, a Leningrádi Filharmónia Nagytermében, a muzeális felvétel fekete-fehér, a hangminőség messze az ideálistól, de így is kitűnik a dirigens hihetetlen akarata, autokratikus viselkedése - az elmúlt század nagy dirigensei közül talán csak Toscanininél féltek annyira a zenészei, mint nála.
A Sosztakovics-opust próbálja. Pulcsiban, időnként hosszú dirigensi pálcájával, időnként anélkül (ilyen kezekkel talán zongoristának kellett volna mennie, legalább két oktávot befogóak), szikáran, annyira udvariasan, hogy attól már retteg az ember (\"Barátaim, az egy dolog, hogy a koncerten égnünk kell, de tisztán is kell játszani\"), aztán egy nyilván későbbi próbafázis, már színesben - ő vezényelte a világpremiert, és mégis kottából dirigál? -, és persze a lemezfelvételek sokasága a darabról, a rendelkezésemre álló források szerint tíz, persze beleértve az \"élőket\" is.

És akkor jön ez a Tyemirkanov. Az ősz hajkoronájával, elegánsan metszett arcával, szemben a fiatalon is kopasz Mravinszkijjel, sármosan, biztos még mindig a nők kedvence. Arisztokratikus mozgással, és dirigensi pálca nélkül.
És nem vezényel. Csak irányít. Vagy csak kooperál muzsikusaival. Semmi pozőrködés. Persze, amikor valamit igazán akar, figyel a dolgokra.

És a zenekar. Az átlagéletkor úgy negyven lehet (vajh\' van-e valaki köztük, aki még a Mesterrel muzsikált?), a technikai tudás rendkívüli. De nem (csak) arról van szó, hogy \"takkra\" játszanak. Ennek az együttesnek arculata van, egy mindenkiért és mindenki egyért, nem egy agyondrillírozott amerikai szuperorkeszter, slankosabb, mint egy szuperensemble-től megszoktuk, puhább, lágyabb, mint a Berliniek, nem lehet velük márványt metszeni, mint a Chicagóiakkal, nem lehet rajtuk ringatózni, mint a Bécsieknél.
Mások.

Tradíció. Úgy tudom, az egykori Szovjetunióban hozták létre a karmester nélküli zenekar intézményét (megbukott persze), de mégis lehet valami abban, ha úgy száz muzsikust nem dresszíroznak, csak partnerségüket kérik.
És ők játszanak Tyemirkanovnak, Sosztakovicsot és Sosztakovicsért, nemrégiben jelent meg felvételük a darabról, gondolom, a koncepció azonos, és akit a nüanszok érdekelnek, hallgassa meg azt.

A két ráadás közül az első volt a meggyőzőbb (az Enigma-változatok Nimródja), lehet, hogy Sosztakovics után kissé stílustörően, ám ebben a másfél percben a zenekar minden kvalitását megmutathatta, pianótól a fortéig, minden hangszercsoportban.

Summa summarum: a MüPa vonzza a neves külföldi együtteseket. Megvan arra a sansz, hogy ismét kialakulhat valami olyan, mint a két világháború között - aki eljött Bécsbe, lesínvonatozott Pestre is.
Amúgy pedig minden analízis helyett: ha ez az épület ezért az egyetlen koncertért jött volna létre, akkor is megérte volna.

(Heiner Lajos)