MR, Mahler, Mozart

2013. február 18.
Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem

MR Szimfonikus Zenekar
Váradi Zita (szoprán)
Vez.: Vajda Gergely

MAHLER: IV. (G-dúr) szimfónia
MOZART: Un moto di gioia, K. 579 – koncertária
MOZART: D-dúr („Prágai”) szimfónia, K. 504

Több szempontból is szokatlan volt a Magyar Rádió Szimfonikus Zenekarának koncertje, habár két, az alaprepertoárhoz tartozó mű csendült fel benne. Először is érdekes, hogy a terjedelmesebb, súlyosabb (ám persze semmiképpen sem jelentősebb) szimfónia, Mahler Negyedikje szólalt meg először, és a mintegy 115 esztendővel korábban született, szellősebb, kisebb apparátust igénylő Mozart-mű, a Prágai szimfónia előadása maradt szünet utánra. Másodszor pedig, nem megszokott módon, az Un moto di gioia című koncertária a klasszikus szimfónia – egyébként hiányzó – harmadik tétele helyén szólalt meg. Zárójelben jegyzem meg, hogy a műsorstruktúra e nem mindennapi megnyilvánulása nem kis kompromisszum-készséget igényelt Váradi Zitától, aki természetesen a Mahler-szimfónia szólistájaként is fellépett az első félidőben. Ugyanis a Prágai szimfónia lassú tétele után sebes léptekkel be kellett jutnia a színpad közepére (én itt hiába ütöttem össze a tenyeremet, a közönség nem érezte szükségét az énekesnő újbóli köszöntésének, habár az előadás szokásos felépítésének borítása ennek is nyugodtan teret adhatott volna), majd a rövidke ária után ohne zsanér ki kellett sietnie a színpadról, hogy a finálé rögvest felcsendülhessen. Ettől eltekintve engem nem zavart ez a fajta felfogás, melyet a műsorlap mahleri felfogású előadásként aposztrofált.

Az előadás pedig amúgy is nagyszerűen sikerült. Talán az összhangzás picivel erőteljesebb volt a manapság divatos Mozart-interpretációkhoz viszonyítva, de rendkívül arányos, ízléses, jól súlyozott előadásnak voltunk tanúi. Vajda Gergely, akit először volt szerencsém élőben látni, klasszikus értékeket hordozó karmester benyomását keltette, aki rendkívül nagyvonalúan, ám pontosan, a lényegre figyelve irányította zenekarát. Bujkál bennem a kisördög a tekintetben, hogy egy olyan darabban, amely szélsőséges érzelmi hullámzást, vagy kiemelkedően erőteljes drámai igényt hordoz magában, fel tud-e ez a kimért elegancia oldódni valamelyest, remélem ennek vizsgálatára is sor kerülhet egyszer. Váradi Zita fényes tónusú hangja csillogóan, meggyőzően szólaltatta meg a nyúlfarknyi áriát.

Miközben pironkodva látom be, hogy a koncert bátor felépítésével szemben recenziómban én visszatértem a hagyományosnak mondható sorrendiséghez, megjegyzem, hogy bár konkrétan megnevezhető kifogást nemigen tudnék említeni, a Mahler-mű szoprán szólamában az énekesnő kevésbé tűnt meggyőzőnek. Lehet, hogy pusztán szubjektív észrevételről van szó; úgy éreztem, hogy a fényekkel, színekkel teli műbe nem simult bele eléggé Váradi Zita egyébként nagyon szép hangja. A mű egésze ezzel együtt meggyőzően szólalt meg, pedig nem könnyű darab a 4. szimfónia. Jó előadásához szerintem két dolog kell: az egyik, hogy a zenekari teljesítmény kivételesen jó legyen, hogy a mű Mahlertől szokatlan, nálam tavasziasnak minősülő színgazdagsága, pasztellszerűsége érzékelhetővé váljon. Másrészt egy átlagon felüli arányérzékkel megáldott irányító erőre, amely a kevés, de annál erőteljesebb drámai pillanatot megfelelő súllyal, se nem eltúlozva, se nem alulértékelve megjelenítse, és a hihetetlenül organikus, néhol meseszerű hangzásvilágot teljes színgazdagságában elénk tárja. A G-dúr szimfónia talán ki is lóg a sorból. Ha csak az első kettőre, vagy a Hatodikra, pláne a Nyolcadikra, de önmagán kívül akár az összes többi Mahler-szimfóniára gondolunk, a Negyedik fényesnek, kedélyesnek tűnhet. E tekintetben tehát nem csupán a Mozart-mű kapcsán érzem megalapozottnak kíváncsiságomat Vajda tevékenységével kapcsolatban a továbbiakban, hisz alkotója oeuvre-jében ez a darab felér egy nyugodt megpihenéssel.

A fentebb általam támasztott követelményeknek az előadás meggyőzően felelt meg. A dirigens remekül tartotta kézben a zenei folyamatokat, a zenekar pedig partner volt abban, hogy ezt megfelelő hangszeres biztonsággal támassza alá. Kiemelném a rézfúvóskart, ezen belül is az érzékeny szólisztikus pillanatokat is meggyőző szakmai és művészi tartalommal megszólaltató kürtöket.

A Hangok és szimfóniák elnevezésű koncertsorozat első hangversenye szép élményekkel gazdagított, és jó érzés immár emlékként visszagondolni rá. A magam részéről bizakodva várok bárminemű folytatást.