Mozarton innen és túl (Csalog Gábor a Trafóban)
2011.április 12.
Trafó - Kortárs Művészetek Háza
Csalog Gábor - zongora
Szűcs Péter - klarinét
Dóczy Áron - hegedű
Pintér Dávid - hegedű
Krúlik Eszter - brácsa
Mód Orsolya - cselló
Szendrei Dániel - kürt
Kiss Péter - zongora, cseleszta
MOZART: c-moll szonáta, K.457
MOZART: A-dúr klarinétkvintett, K.581
CSALOG GÁBOR: Egy kis Mozart-útvesztő, Op.1
*
"Régi vágyam, hogy különböző lopott zenéket írjak egymásra. Lehet-e új zenét írni? Sokszor látszik úgy: nem lehet. Nincs nyelv - nemhogy újat nem teremthetünk, még a jelen zenéjének sincs nyelve, melyet közösen érthetnénk. [...] A legeredetibbnek látszó, legújabb zene is óhatatlanul már elhasznált frázisokat csépelhet csak tovább." (Csalog Gábor)
És: "Maradt-e még jelentése a 21. században az újdonság fogalmának? Ami új, annak részben közös értékrenden kell osztoznia a régivel, máskülönben újdonsága értelmezhetetlen volna. Ha viszont minden egyszerre érvényes, akkor minden érvénytelen, és akkor eljött az igazság órája. Dukay Barnabás felismerte, hogy újdonságot az ezredforduló idején nem valamely rafinált technikai újítás, hanem magának a zene szellemi helyének újragondolása jelenthet. [...] Dukay számára viszont nagyon fontos a zenei múlt: a középkori zeneszerzői technikákra, főleg a kánon különböző típusaira nem mint zenetörténeti relikviákra, hanem a későbbi, érzelem- és kifejezésalapú zene időfeletti, bármikor időszerűvé tehető alternatíváira tekint. (Dolinszky Miklós)
Dukay szerzői estje Ránki Dezső és Klukon Edit közreműködésével egy nappal előbb volt a Trafóban, mint az, amelyen Csalog Gábor előadóként és zeneszerzőként is szerepelt. Nyilván nem véletlenül, hiszen ugyanaz a probléma foglalkoztatja a két kortárs szerzőt: szavakat még csak ki lehet találni a létező nyelvekhez, új nyelvet, azaz új stílust viszont már bajosan lehet teremteni. Ha pedig nem, akkor paradox módon, minden ma keletkező, újnak mondott zene valamilyen módon múltat is idéz. És nem lényegi különbség, hogy a hatvanas évek avantgrdjához, Mozarthoz, vagy a középkorhoz fordul nyelvi alapokért a zeneszerző.
Mielőtt azonban Csalog Gábor komponistaként bemutatkozott volna, eljátszotta Mozart c-moll szonátáját, egy kamaraegyüttes pedig az A-dúr klarinétötöst - minthogy az est második felében elhangzó művében ezeknek a témáit használta fel.
Csillogást, felszínességet kerülő zongoristaként ismerjük Csalogot, akit hidegen hagy korunk sztárcsináló gépezete. Kottából játszik, maga lapoz, és gondosan elmélyül azokban a művekben, amelyeket koncertjei programjául választ. Nem volt ez másképp a szonáta esetében sem.
Először is az a hangzás volt figyelemre méltó, amelyet hangszerén előállított. Bár alapul a fortepiano, Mozart zongorájának hangkaraktere szolgált, ez nem jelentett szolgai ragaszkodást ahhoz az ideálhoz, amelyet az képvisel. Csalog kihasználta a Steinway lehetőségeit is, például dinamika vagy a pedálozás terén. De ez utóbbi ellenére is valahogy mindig megmaradt az a "kopogós" megszólalás, amely a XVIII. századi instrumentum sajátja.
Felesleges ellágyulások nélküli az a hangvétel, amely ebből a billentésmódból következik. Így még a lassú tétel is híján van a rossz Mozart-felfogások legidegesítőbb elemének, a negédeskedésnek, a Mozartkugel-stílnek. Ugyanakkor nagyon jól elkülönülnek az eltérő hangerejű, hangszínű szakaszok. Biztos útmutatást kapunk, ha úgy tetszik, Mozart saját útvesztőjében. Drámai erejű, beszédszerű zene ez így játszva, valóban, minden pillanata figyelemre méltó.
Hasonló, fölösleges mellébeszélések nélküli Mozart-játékideált követett a kamaraegyüttes is, bár nekik már jobban megártott a Trafó szinte nulla utózengési idejű termének száraz akusztikája. A vonósok eléggé testetlennek tűntek így, az elsőhegedűs szólisztikus megszólalásai a rossz akusztikát figyelmen kívül hagyva is jelentéktelenek voltak. Összességében azonban a csapat a mű korrekt olvasatát adta, az egységes hangzás megteremtésében sokat segített Szűcs Péter szép, telt klarinéthangjával és muzikalitásával.
Hogy a második rész valami másról szól, az már a külsőségekből is kitűnt. Az első részből megismert kamaraegyüttes fekete, áttetsző vászonfüggöny mögött ült, ahonnét még egy reflektor is szembevilágította a közönséget. A zongorista takarás nélkül volt látható hangszerénél, és időnként egy cselesztán is játszott.
Keveredtek a témák, ezt az "elidegenítő", a legdurvább disszonanciákat is bevető újraharmonizálás tette lehetővé, de az sem volt ritka, hogy hosszabb szakaszokon Mozart által eredetileg leírt hangokat hallottuk. Három elemből tevődött össze az "új nyelv": a szonáta és a kvintett témáiból, valamint a Csalog komponálta kötőanyagból.
De az igazi kérdés nem az, hogy mit halottunk, hanem az, hogy ezen az új nyelven hallottunk-e valami olyat, amit még soha - vagyis újat, eredetit. E kérdés megválaszolásakor szkeptikus vagyok. Az újdonság ereje nem volt eléggé magával ragadó, több szellemesség, ne adj' isten humor nem ártott volna. Mint például amikor jött a kürtös, és Beethoven Ötödik szimfóniájának harmadik tételéből (amely ugyanolyan rakétaszerű c-moll témával kezd, mint a Mozart-szonáta) befújt néhány ütemet. Vagy amikor maga a szerző vonult át a színen, miközben leütött néhány akkordot a cselesztán.
Ha úgy vesszük, az "Útvesztő" afféle "hommage a Mozart" volt. Azonban úgy gondolom, Csalog az igazi tiszteletet Mozartnak azzal adta meg, ahogy a c-moll szonátát eljátszotta.
