Mozart-mozaik (A Quatuor Mosaïques az MTA-n)

2006. március 18.
MTA Díszterem
Quatuor Mosaïques
Mozart összes vonósnégyese I.
F-dúr, K.158
D-dúr, K.499
Esz-dúr, K.160
C-dúr, K.465

A köznyelv \"bummolósnak\" hívja azokat az eseményeket, amikor az élvezetek megszerzéséhez - legyen szó akár színházról, hangversenyről, vagy gasztronómiai csemegéről - gyorsaság, ügyesség, szemfülesség és némi fizikai erő is szükségeltetik. Az ilyen alkalmakra a szokásosnál is korábban kell elindulni/megérkezni, s jól átgondolt stratégiával helyezkedni. Éppen ezért nem nagyon szeretem a \"helyfoglalás érkezési sorrendben\" típusú hangversenyeket.

Pedig az MTA takarosan felújított dísztermében nagyon nem mindegy, hova ül az ember. Elől száraz, hátul zúg. A hosszú nézőtér első harmadának vége tűnik ideális ülőhelynek. Különösen, ha belekalkuláljuk, hogy egy meglehetősen intim műfajt, vagyis vonósnégyeseket fogunk hallgatni. Ráadásul - ahogy olvasom - korhű hangszereken, amitől előre félek.

Aztán megérkezik a színpadra az osztrák-francia kvartett, és ha fenntartásaim nem is múlnak el maradéktalanul, előítéleteim némileg oldódnak Mozart korai, alig 16 évesen komponált F-dúr vonósnégyese hallatán. A darab kecses, már-már bájos, s ezzel a kvartett tagjai is egyetérthetnek, mert szemmel láthatóan nem akarnak tőle semmi különöset. Közönség és előadó tekintse egyszerű bemelegítésnek.

Lényegesen több emóció szabadul fel a \"Hoffmeister\" kvartett előadásakor. A szólamok aránytalansága, a rendre súlytalanná váló motívumok, hangjukat vesztő frázisok ugyan most is zavarnak, de tagadhatatlan, és ezért elfogadom, hogy a Quatuor Mosaïques rendelkezik valamiféle saját műértelmezéssel, ami a mai zenei klónozás világában nem kis dolog. A hangverseny ettől kezdve egyre izgalmasabbá válik. A Menuetto már annyi bécsi ízt sugároz, hogy a hallgató szinte a 18. századi császárvárosban érzi magát. Szép, lírai Adagio és fergeteges Molto allegro tétel zárja az első részt.

Rövid szünet után ott folytatják, ahol abbahagyták. Újra egy korai, könnyed fajsúlyú háromtételes mű következik, majd a híres C-dúr (\"Disszonancia\") kvartett. Ez utóbbiban derül ki leginkább, hogy az együttes korántsem négy egyenrangú zenész szövetsége.

Erich Höbarth elsőrendű, kiváló hegedűs. Primárius, a szó szoros értelmében, aki nem nagyon enged a hangok közelébe mást. Vezet, irányít, uralkodik. Szerepét jól ellenpontozza - dinamikában időnként talán túlságosan is erőteljesen - Christophe Coin gordonkajátéka, de a kettő közt többnyire légüres tér van. Súlytalan szekundszólam, jellegtelen brácsajáték. Az együttes individualizmusára egyébként jellemző apróság, hogy a tagok minden alkalommal külön-külön (mondhatni össze-vissza), a saját tempójukban hajoltak meg, fogadták a tapsokat. Még véletlenül sem egyszerre.

A \"Mozart összes…\" első hangversenye biztosan nem kerül életem meghatározó koncertélményei közé, de mindent egybevetve egy percig sem bántam, hogy végigültem a két órát.