Moldva és fanfárok (A Szlovák Filharmonikusok koncertje)

2007. május 23.
Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem

Szlovák Filharmonikus Zenekar
Vez.: Vladimír Válek

SMETANA: Moldva - szimfonikus költemény
DVOŘÁK: V. szimfónia, Op.76
JANÁČEK: Sinfonietta

Hogy mi az oka annak, ha egy kitűnő vendég együttes hangversenyén csak félig telik meg a Nemzeti Hangversenyterem, szerencsére nem az én tisztem megfejteni, mindenesetre ezt az estét az üres székek tulajdonosainak kár volt kihagyniuk. Azért sem értem a dolgot, mert sem Dvořák V. szimfóniája, sem Janáček Sinfoniettája nem olyan gyakran hallható a budapesti koncerttermekben, de azt hiszem, még Smetana jó öreg Moldváját sem volt alkalmunk unásig hallgatni. Így együtt, ráadásul ennyire illetékes zenekar tolmácsolásában pedig valódi csemegét jelentettek a szláv zene kedvelőinek.

Smetana áradó muzsikája mindjárt a koncert első pillanataiban elvarázsolta a hallgatóságot, s kiderült hamar, hogy a Szlovák Filharmonikus Zenekar remek együttes. Erőteljes és egységes hangzású vonóskarral - különösen hegedűszólammal -, nagyszerű fúvósgárdával büszkélkedhetnek. Mellettem ülő kedves barátom szerint viszont rémesen macsó egy zenekar lehet, merthogy alig vannak közöttük nők. Tényleg kicsit férfias, vagy még inkább úgy fejezném ki, kissé katonás a csapat. A karmester (aki három éve a vezetője az együttesnek) rendkívül határozott, precíz embernek tűnt, mozdulataiban kizárólag az érthetőség, a pontosság volt a cél. És a zenekar bizony azt csinálta, amit a dirigens kért. Ráadásul villámgyorsan reagáltak minden utasításra.

A katonás fegyelem dacára azért előfordultak pillanatnyi széthullások, tempóbéli fellazulások, de valóban csak átmeneti jelleggel, sosem fenyegetett semmi komoly borulás, vagy zavaró szétesés veszélye. A szimfóniában - ott is főként a második tételben - egy-két fafúvós hangszer hangja időnként eltűnt, de aztán Vladimír Válek \"hívására\" újra előbukkant. Az együttes erősségének egyértelműen az energikus tuttik, a szélesen áradó szenvedélyes dallamok, a harcias, hősies részek interpretálását éreztem.
Kevésbé derült ki, milyen is a Szlovák Filharmonikus Zenekar amikor gyöngédségről, vagy melankóliáról van szó, ezek a részek - melyek azért fellelhetők Dvořák szimfóniájában - inkább csak pihentető átvezetésekként szerepeltek a harsányabb pillanatok között. Mindebből persze nem nehéz kitalálni, hogy a negyedik tétel volt a szimfónia előadásának legizgalmasabb része, ahol a zenekar igazán elemében érezhette magát.

Janáček Sinfoniettájában a szerző nem kevesebb, mint tizenkét trombitát, s azon túl még két basszustrombitát írt elő a partitúrában. A fanfárok hangja gyakorlatilag az egész művet végigkíséri időről időre felbukkanó motívumként. Laki Péter ismertetőjét olvasgatva megtudtam, a szerző hetvenfelé közeledvén halálosan beleszeretett egy férjes asszonyba, Kamila Stösslovába, aki akkor huszonhat éves volt, s két kisgyermek anyja. Janáček rendkívüli életerőt, fiatalságot sugárzó kései művei nyílván ennek az elsöprő érzésnek erőteljes hatását is magukon viselik.
Az izgalmas ritmikájú és harmóniavilágú Sinfonietta előadását is a már említett fegyelmezettség és imponáló vitalitás jellemezte. Újból csak azt mondhatom, nagyszerű koncert volt, nagyszerű művekkel és értő előadókkal.