Modern és belcanto a Millenárison
2004. április 28.
Millenáris Teátrum
DONIZETTI: Rita
TOM JOHNSON: Négyhangú opera
Rita: Iván Ildikó
Beppe: Derzsi György
Gasparo: Hámori Szabolcs
Ventoscala Ifjúsági Szimfonikus Zenekar
Vez.: Meskó Ilona
Rendező: Harangi Mária
Díszlet, jelmez: Nagy Viktória
Alt: Szolnoki Apollónia
Szoprán: Herczenik Anna
Bariton: Hámori Szabolcs
Tenor: Derzsi György
Basszus: Szécsi Máté
Zongora: Dinyés Dániel
Rendező: Romvári Gergely
Díszlet, jelmez: Nagy Viktória
Fergeteges és pazarlás. Ez a két szó jutott először eszembe, kilépve a Millenáris Teátrumból. Igazából szavakat is nehéz találni: hihetetlen siker volt. Talán nem is pazarlás, hanem egyenesen luxus egyetlen előadást rendezni belőle. Nagyon remélem, lesz folytatás, mert ezt tényleg látni kell!
A párosítás merész: egy belcanto és egy huszadik századi darab együtt. És mindkettő vígopera. És mindkettő ékesen bizonyítja a vígopera létjogosultságát. Attól, hogy könnyedebb, nem kell bárgyúnak lennie. Lehet szellemes, humoros - és ma este alaposan megdolgoztatták a rekeszizmainkat.
A Rita igazi Donizetti-darab: könnyed dallamok, mulatságos helyzetek, és a kötelező - gyors, vígoperai - feloldás, megoldás a végén. Az alaptörténet sablonos is lehetne: két férfi összevész egy nő miatt, aki a sors szeszélye folytán mindkettejük felesége. Azonban itt jön a csavar: egyik férj sem tart igényt az asszonyra. Természetesen sorjáznak a komikus szituációk, melyekben mindhárom szereplő célja: átverni a többieket. Az előadás nehézsége ebben áll: ezeket a jeleneteket úgy kidolgozni, hogy a megfelelő hatást érjék el. A rendezés tehát főleg a szereplők mozgatására koncentrál (ezt kell tennie), a díszleteknek, jelmezeknek itt kevesebb szerep jut. A díszlet egyébként néhány szárítókötél, melyekre hol kiteregetnek színes lepedőket, hol leszedik azokat. A jelmezek (Beppe kertésznadrágban, Gasparo egy idegenlégiós és egy alternatív rocker keverékének öltözékében, a címszereplő egyszerű, kék ruhában, amit akár fogadósné-öltözetnek is láthatunk) sem akarják egy adott korba helyezni a művet, de a téma sem igényli ezt. Ehhez az előadáshoz színészek kellenek, akik érthetően énekelnek magyarul, és képesek megformálni a figurákat.
Derzsi György színészi adottságai tagadhatatlanok. Színpadon a helye, de nem okvetlenül operaszínpadon. Ugyanis nem operai hang. Világosan látszik - különösen a kettősökben, hármasokban -, hogy nincs a megfelelő hangképzési technika birtokában. Énekelget, megteszi, ami tőle telik, de operaénekléshez ez kevés. Mindenképpen a javára kell írni, hogy hiányosságai tudatában alakításával próbálja ellensúlyozni azokat - a végeredményt tekintve: sikerrel.
Más a helyzet a baritonnal. Hámori Szabolcs olyan hang birtokosa, amit öröm hallani. De ennél is többről van szó. Őt hallgatva okunk van a bizakodásra: van utánpótlás, vannak fiatal tehetségek, csak meg kell őket találni, aztán vigyázni kell rájuk. Hámori azonban nem csak énekel, játszik is - remekül.
Iván Ildikó kielégítő hangi teljesítményt nyújtott, és a karaktert is sikerült megragadnia.
A Ventoscala Ifjúsági Szimfonikus Zenekar neve valószínűleg kevesek számára cseng ismerősen - egyelőre. Lelkes fiatalokból áll, és maga a zenekar is igen fiatal még: idén januárban alakult; ez volt az első komoly előadásuk. Biztosan hallunk még róluk. Ezen az estén megküzdöttek a Teátrum nem éppen hangzásbarát akusztikájával, és tevékenyen hozzájárultak Donizetti és a belcanto újabb sikeréhez.
A szünet után kiderült: a hangulat még fokozható. Gyakorlatilag ismeretlen szerző, ismeretlen műve aratott tomboló sikert - megérdemelten. Miről szól a darab? Először is négy hangról: D, E, A, H. A \"zenekar\" (egyetlen zongora) kizárólag ezt a négy hangot játssza, és az énekesek is csak ezeket éneklik. És mégsem lesz monoton, vagy unalmas! A műfaj: paródia. Operaparódia, vagyis az opera műfajának paródiája. Képzeljük el - mondja a szerző -, hogy mire gondol a tenor, a szoprán, az alt, vagy a bariton, amikor színpadra lép? Felejtsük el a magasztos gondolatokat, átélést, egyebeket! A valóság más. Énekestípusokat látunk: megjelenik a DÍVA, az alt (Szolnoki Apollónia) személyében. Ő az, aki mindig előtérben szeretne lenni, lehetőleg áriát énekelni, vagy mindegy, mit, de énekelni. Ő az, aki - természetesen - féltékeny a szopránra. A szoprán a kislányos, félénk, szerény énekes típusa lesz - Herczenik Anna ideális választás volt. És jön az örök elégedetlen tenor (Derzsi György), aki folyton panaszkodik, mert túl mély neki a szerep, és csak egyetlen áriája van, egyébként is elég kényelmetlen késsel a hasban énekelni; a kissé önelégült bariton (Hámori Szabolcs), és megérkezik a basszus (Szécsi Máté), aki Pavarotti-paródiát rögtönöz.
Az opera cselekménye mindössze ennyi: a szereplők elmondják és illusztrálják, hogy miből épül fel egy opera. Amolyan receptet kapunk. Kellenek áriák, duettek, tercettek, kvartettek, kórusok, közjáték és finálé. Az ismert klisékkel is dolgozik a szerző: hasbaszúrt énekes, aki még énekel, csillárszaggató szopránhangok, kötelezően megtapsolt áriák stb. Ahogyan a kezdő operalátogatóknak készült humoros kalauzból ismerjük. Az előítéletekre és/vagy tapasztalatokra játszik rá az a tercett, melyben az alt, a tenor és a bariton elismétlik a szopránária szövegét, hiszen a szopránokat úgysem lehet érteni...
\"A duett nagyon rövid téma. Csak tíz variáció.\" Így szól a szoprán és a tenor duettje. Ezt a két mondatot éneklik, és bemutatják tíz variációban - magától értetődően - tornamutatványok formájában. Ilyen és hasonló jelenetekből áll össze a darab, és a végére valóban elkészül az opera: minden elhangzott az előbb felsorolt hozzávalókból, aminek el kell hangoznia egy átlagos operában. Az igen jól sikerült magyar fordítás sokat segít, hogy minden poén át tudjon jönni, és ezt egészíti ki Romvári Gergely kivételesen jó rendezése.
A rendező egyetlen ziccert sem hagyott ki. (Például Tom Johnson operáját Tom Jones arcképével és nevével díszített pólóban adják elő. És farmerban. De hogy operai is legyen a ruházatuk, átlátszó, műanyagból készült frakkot hordanak az urak, a hölgyek pedig ugyanilyen szoknyát. Az alt - a díva-jelleget erősítendő - külön fejdíszt is kap.
Az énekesek a szokásostól meglehetősen eltérő feladatot kaptak, és nem csupán a négy hangra szűkített mozgásterükre gondolok. Ezúttal saját magukat alakíthatták: énekest kellett formálniuk. Természetesen tipizált karaktereket láttunk, de némi egészséges önkritikával önmagukon is jót szórakozhattak a szereplők. Az nem vitás, hogy élvezték a dolgot.
Hámori Szabolcs nem cáfolt rá a Donizetti-darabban keltett kedvező benyomásokra, Derzsi György viszont feljavult valamelyest, neki kimondottan jót tett a hangi behatároltság. Szolnoki Apollóniát Lola után egy jelentősebb szerepben is láthattuk, és megerősítette az akkori véleményemet: megbízható hang, kiegyensúlyozott teljesítményt nyújtott ma este is. Herczenik Annáról most már azt is tudjuk, hogy akár kézen állva is tud énekelni, de tőle el is várhatjuk a színvonalas produkciót. Szintén reményekre feljogosító hangot ismerhettünk meg a basszus, Szécsi Máté személyében. Reméljük, Hámorit és Szécsit mielőbb viszontláthatjuk az Operaházban.
Ez a beszámoló legfeljebb felszínes ismertetés lehet, hiába is akarnám visszaadni az előadás hangulatát. Csak ismételni tudom: ezt látni kell! Nagyon bízom benne, hogy az első előadás nem az utolsó volt.
