Mocsári Károly és Hernádi Ákos hangversenye

2004. április 2.
ELTE Jogi Karának Díszterme
Mocsári Károly, Hernádi Ákos (zongora)
Fábry Boglárka, Éder Iván (ütőhangszerek)

BARTÓK: Két kép - Kocsis Zoltán átirata
DOHNÁNYI: Suite en Valse pour deux pianos
BARTÓK: Hét darab a Mikrokozmoszból két zongorára
BARTÓK: Szonáta két zongorára és ütőhangszerekre

Mocsári Károly és Hernádi Ákos.
Két olyan zongorista, akiket nem jegyeznek a \"legnagyobbak\" között, akármit is értsünk ez alatt. Mocsári Párizsban él, de viszonylag gyakran lép fel itthon. Jó koncerteket hallottunk már tőle, és igen szép versenyeredmények is fűződnek a nevéhez. Igazából nem is nagyon lehet tudni, mi hiányzik játékából, hogy az abszolút első osztályban jegyezzék. Hernádi Ákos sem él itthon, róla még kevesebbet tudunk. Én magam egyszer, még a diplomakoncertjén hallottam a Zeneakadémia kistermében, annak pedig úgy húsz éve lehet.

A kitűzött műsoruk jelentette az igazi vonzerőt, a kétzongorás-ütős Bartók-szonátát nagyon szeretem, a mű lemezfelvételeiről egyszer már a Momusban is írtam, de az igényes hangzás, a \"sound\" miatt igazán csak koncerten érvényesül, így az élő előadás a legnevesebb zongoristák CD-in is könnyen felülkerekedhet.

Maga a koncert aztán, mintha pontosan fordítva működött volna. Az első félidő sikerült várakozáson felül. Bartók Két képe - Kocsis átiratában - igazán fegyelemre méltó, és élvezetes volt. Hol az egyik, hol a másik zongorista lepett meg érzékenységével, karakteres billentésével. A műsor Dohnányi \"keringőszvit\"-jével folytatódott, és itt kell egy pillanatra megállnunk.

Dohnányi újra és újra képes meglepni, pedig már tudhatnám, hogy milyen szellemes és jól felkészült szerző. Ezek a keringők nem azonosak a későromantika \"szalon-zongorázós\" karakterdarabjaival, sokkal inkább emlékeztetnek Ravel és Richard Strauss dekadens, túlfűtött, buján hangszerelt táncaira. Számomra egyértelmű, hogy nem utólag áthangszerelt zongora-változatról van szó. Kiaknázza a két zongora mint új hangszer minden erényét, a szimfonikusan telített hangzást, a mélyhúrok zengő basszusát, a magasak perkusszív élét. Különösen tetszett az első tétel, az asszimetrikus periódushosszakkal operáló harmadik tételt (Valse Boiteuse) pedig lenyűgözően izgalmasnak találtam. Talán a kissé laposabb negyedik tétel veszít valamelyest a lendületből. A Suite en Valse mindazonáltal nem olyan kanonizált műfaj, hogy ne lehetne megváltoztatni a tételek sorrendjét, a két szélső cseréjével biztosan látványosabb lenne az egész darab.

Úgy vélem, a két zongorista is a Dohnányi-műben nyújtotta a legtöbbet. Torkomra forrasztottak volna bármilyen, a \"második vonalról\" okoskodó eszmefuttatást. Nagyszerű zenélést hallottam, amiben még az a kevés bemozdulásos életlenség sem zavart, ami gyakori velejárója az ilyen összjátékot igénylő kamaraműveknek.

A szünet után játszott Mikrokozmosz-darabok zsenialitására is könnyű volt rácsodálkozni. Mocsári és Hernádi fel tudták mutatni ezeket.

Gondjaim csak a kétzongorás szonátával adódtak. Egy darabig nem nagyon jöttem rá, hogy mi a bajom. Először enerváltnak tűnt, aztán mégsem. Bizonytalan lett volna? Egyértelműen nem! A zongoristapáros továbbra is pontosan dolgozott, ahogy a betársult két fiatal zenész, Fábry Boglárka és Éder Iván is igen tisztességesen ügyködött a schlagwerk-szekcióban.

Azt hiszem, nem igazán érezték-értették ezt a művet. A poénok nem úgy csattantak, a csúcspontok nem izzottak fel, a formahatárok nem rajzolódtak ki egyértelmű élességgel.

Ez a korlát nem a zongoristaképességeken múlik. Talán \"fejben\" nem voltak ott annyira a művészek, hogy az egész koncertről maradéktalanul jó emlékekkel távozzam. Erre utal az is, hogy végül éppen a Dohnányi negyedik tételét ismételték meg ráadásul. A hangverseny felépítése szempontjából persze szerencsésebb lett volna a szonáta igen népszerű utolsó tétele, de - mint Mocsári Károly elmondta - \"eltört a triangulum ütője\", és az ütősök így nem vállalták az újrázást. De ha már Dohnányi, akkor jobb választás lett volna a gyorsabb, frappánsabb harmadik tétel, ráadásul most nem működhetett az a jól ismert effektus sem, miszerint a ráadásul, másodszor játszott darab felszabadultabban, hatásosabban szól és jobban sikerül, mint először. Ezt a Bartókhoz átszabott ülésrend (a korábban egymással szemben játszó zongoristák félig hátat fordítottak egymásnak), eleve megakadályozta.

Fontosnak látom az eddig leírtakat egy igen fontos szempont szerint árnyalni. Minden kisebb-nagyobb probléma dacára az ilyen izgalmas koncerteket sokkal jobban élvezem, mint a legnagyobb sztárok időnként túlságosan is kiszámítható, kockázatmentes produkcióit. Volt, hogy a nagyon nehezen megszerzett jeggyel meglátogatott hangversenyt elpazarolt időnek éreztem, ezt a péntek estét viszont bármikor \"bevállalnám\"!