Minél hangosabb, annál boldogabb? (Messiaen és Beethoven a Concerto Budapesttől)

2013. január 4.
Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem

Concerto Budapest

MR Énekkar
Pasztircsák Polina, Schöck Atala, Fekete Attila, Rácz István – ének
Vez.: Keller András

Messiaen: L’Ascension
Beethoven: IX. szimfónia

Kicsivel több, mint egy év telt el azóta, hogy utoljára jártam a Concerto Budapest koncertjén. Akkoriban igen nagy bizodalmam volt ebben az együttesben. Nem tartottam kizártnak, hogy ha abban a tempóban fejlődnek tovább, ahogyan akkortájt tették, pillanatok alatt a vezető zenekarok sorában találhatják magukat.
Péntek esti koncertjük után viszont némi csalódottsággal hagytam el a koncerttermet.

Messiaen darabja hangzott el elsőként. Örültem a választásnak, végre valami, amit még nem fütyülünk kívülről, ami felrázza kicsit az átlagos koncertlátogató polgárokat. De a felrázás ebben az esetben érzésem szerint elmaradt. A közönség nagy része inkább csak ásítozva túlélte a darabot, hogy majd a jól ismert műnek örülhessen. De akárhogy is, igazuk volt. Messiaen darabja unalmasan szólt. Sajnálattal írom le, de szerintem nem a szerző hibájából. Nem éreztem, hogy zene születne, sokkal inkább láttam a küzdelmet, az erőlködést, s nem is nagyon valósult meg több a hangok viszonylag pontos lejátszásánál.

Beethoven szimfóniája sem sikerült felhőtlenül. Az első tétel kissé szétesett, a harmadik semmitmondó volt – a második viszont nagyon tetszett. Energikus volt, feszes, valami ilyesmire vártam egész este.

Megvallom, ez az írás nem volna ilyen szigorú, ha a zárótétellel nem hoznak ki oly nagyon a sodromból. Az Örömóda előadása számomra minden volt, csak nem örömteli. Fel nem foghatom, miért gondolja egy rakás zenész azt, hogy attól jó a zene, ha hangos? Attól lesz hatásos, ha az embernek megreped a dobhártyája? Attól lesz boldog a közönség, ha letaglózzák a decibelek? Nem, kérem, ez nincs így. Az öröm nem a mennyiségen, hanem a minőségen múlik.

Különösen érdemes volna ezt a témát alaposan átgondolnia Fekete Attilának. A művész hangereje akkora, hogy gond nélkül áténekelt egy teljes, fortissimóban szóló szimfonikus zenekart és egy igen hangosan kiabáló kórust is. Ez, ha önmagában nézzük, elismerésre méltó sportteljesítménynek tekinthető, de a nagy kérdés itt mégiscsak az, hogy miért? Mi szükség volt erre?

De bárhogyan is, az összhatás felelőse mégiscsak a karmester. Keller András a legnagyobb igyekezete ellenére sem tudott a népszerű szimfóniából igazán hatásos előadást létrehozni. A magam részéről azt sem értem, miért pont a Kilencedik, de ha már a Kilencedik, akkor miért nem sokkal jobban? Miért nem gondosabban, árnyaltabban, átgondoltabban, valahogyan másként, mint ahogy már előttük százak?

Tudom én, hogy Beethoven műve mindenképpen sikeres, hiszen a koncertlátogatók többsége imádja a népszerű darabokat hallgatni. De miért ne lehetne meglepni – talán megtisztelni – őket azzal, hogy az agyonjátszott, unásig ismételt művekről lefújjuk a port, és a puszta felszín helyett mutatunk belőlük valami mást is? Valami érdekesebbet, valami izgalmasat, valami egyénit.