Mindent a szemnek! (Kobayashi és a Telekom Zenekar)

2006. október 15.
Zeneakadémia

Magyar Telekom Szimfonikus Zenekar
Ewa Kupiec - zongora
Vez.: Kobayashi Ken-Ichiro

WEBER: Oberon - nyitány
CHOPIN: f-moll zongoraverseny
BRAHMS: IV. szimfónia

Bizony sok-sok éve annak, hogy Kobayashi Ken-Ichiro fölényesen verte a mezőnyt a Magyar Televízió Nemzetközi Karmesterversenyén. Hosszú ideig volt népszerű, nagy szeretetnek örvendő vendégkarmester hazánkban, 1992 óta a Nemzeti Filharmonikusok örökös tiszteletbeli elnök-karnagya. Még ma is elmondható, hogy a magyar közönségnek igen kedves ez a törékeny testalkatú, de annál tetterősebb muzsikus.

Őt nézve furcsa érzésem támad: színház az, amit látok éppen, vagy hangverseny? A maestro lendületesen szalad ki a színpadra, körbemosolyog a nézőtér és a pódium minden irányába, többekkel kezet fog, felpattan a pulpitusra, aztán végtelenül nagy energiával veti bele magát a játékba.

Weber Oberonjának nyitánya szólal meg. Nem mondom, hogy sosem hallottam ezt jobban játszani, de azért kezdetnek nem rossz. Sőt, egyre jobban belejön a zenekar, meg aztán Weber is egészen ügyesen megkomponálta a nyitány végét, így hát a siker sem marad el. És Kobayashi mosolyog, és kezet ráz, és kiszalad, és beszalad.

Chopin zongoraversenye már keményebb dió. A zenekarnak sokszor a \"puszta\" kíséret a szerepköre - bizony ez nem is olyan egyszerű dolog -, az aláfestés Ewa Kupiec zongorajátékához. A lengyel származású művésznő zongorázásáról csak jót mondhatok. Ami azonnal feltűnt nekem a játékában, az a nagyon takarékos mozgás, amely nélkülözött minden felesleges \"látszatátélést\", minden látványos művészkedést. Egyszerűen, energiáit az ujjai hegyébe sűrűsítve, hibátlan technikával játszott. S amit hallottunk, az átgondolt volt, telítve muzikalitással, érzelmekkel.

Érzésem szerint ez a darab nem kapott elég közös próbát. A tempók bizony inogtak néha, s a karmesternek - aki egyébként szokásától eltérően elbújt a zongora mögé, s amennyire ezt a földszint nyolcadik sorából meg tudtam állapítani, szintén szokásától eltérően, kottából dirigált - nagyon határozottan kellett ütnie a \"mérőt\", hogy elkerüljék a borulásokat. Ezt különösen a harmadik tételben éreztem, ahol Chopin szerencsére elengedte a fantáziáját ritmusok terén, s olyan táncos nyüzsgést komponált, hogy csak na.

A koncert második részében Brahms IV. szimfóniája volt műsoron. Nagyon szeretem ezt a zenét. Persze különösen a végén a 4. tételt, azt a fantasztikus chaconne-t: Allegro energico e passionato. Ebben a tempójelzésben minden benne van. Kobayashi Ken-Ichiro mozdulataiban is benne volt minden. Vezénylése olyan, mint egy tökéletes tánckoreográfia. Minden gesztusa a helyén van, kellő időben és kellő hatásossággal, félelmetes energiákat megmozgatva. Aztán az egyik tetőponton hirtelen félig a közönség felé fordul, valamiféle hősi íjászi pózban, lehunyt szemmel, mély meditációban, jól láttatva mindenkivel, micsoda frenetikus hatással bír rá a zene, micsoda végtelen átéléssel tud ő vezényelni. És tényleg tudna is…

És ha az ember egy kicsit nem néz oda…? Nos, akkor már más a helyzet, hiszen a zenekar időnként nincs együtt, a hegedűszólam ércesen szól, amikor gyöngéden kéne megformálni egy dallamívet, a csellók a fortissimókban nem a hang erősségét, hanem a szőrösségét fokozzák, a rezek minduntalan lemaradnak, a fafúvósok sokszor hamisak és csúnyán szólnak. Szóval a zenekar korántsem olyan biztos a dolgában, mint ahogyan ezt a karmester mozdulatai sugallják.

Úgy tűnik, a hatás mégis inkább a színház erejében rejlik. A közönség elfogadja ezt a kedves átverést, belemegy a játékba, ujjong a gyönyörűségtől, hiszen a kedvéért folyik a mulatság. Nem baj, hogy elmaradt Brahms muzsikájának kimunkált felépítése, nem baj, ha nem történt igazából semmi, elég, ha választanak nekünk egy-két biztosan \"bejövő\" zenét, és elhitetik velünk, hogy elvezényelték azokat.

A hatalmas vastaps után néhány taktus ismétlése a szimfónia 4. tételének végéből, a zenészek egyenkénti felállítása, mindenkivel kezet rázás, majd jön a közös meghajlás, amúgy kobayashisan. A nézőtér bal oldala, majd jobb oldala felé, aztán hátra a karzat irányába (a közönség ujjong), végül előre, mosolyogva, kedvesen.

Aztán véget ér a móka mára, nyomulunk kifelé, tyúklépésben, finoman lökdösődve. Közben egy lelkes hangversenybérlet tulajdonos, aki az imént ujjongva tapsolta kedvenc muzsikusait, csak úgy odaveti mosolyogva, mellette araszoló társának: \"…ezt az évadot még végigcsinálják, aztán annyi… nézhetünk másik bérlet után…\"