Mindennapi kirándulás egy üstökössel (Grigorij Szokolov újra a Műpában)

2012. március 14.
Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem

Grigorij Szokolov – zongora

RAMEAU: Pieces de Clavecin – D-dúr, d-moll szvit
MOZART: a-moll szonáta, K.310
BRAHMS: Händel-variációk, op. 24
Három intermezzo, op. 117

*

Az üstökösöknek van az a jó tulajdonságuk, hogy kiszámítható rendszerességgel jelennek meg egünkön. Így tudjuk például, hogy a híres Halley-üstökös csak nagyritkán téved fölénk, egész pontosan 76 évente jön bevilágítani az égboltot, legközelebb 2061-ben lesz hozzá szerencsénk. De azért vannak rövidebb futású objektumok is, amelyek gyakrabban jelennek meg.

Magyarország zenei egén az utóbbi időszakban többé-kevésbé szinte napra pontosan évente bukkan föl egy ritka tünemény, hogy elkápráztassa a zongorajáték rajongóit, mértéket állítson, s utána egy újabb esztendőre eltűnjön ámuló szemünk elől. Grigorij Szokolovnak hívják.

Szokolov az idén is jött, látott és győzött, egy szemernyi esélyt sem hagyva arra, hogy a tökéletessége felől bármi kétely merülhessen föl. Azt a típusú muzsikus ő, aki bármit ad elő, azt oly természetességgel „csinálja”, hogy a hallgatóban egy pillanatig nem merül föl, hogy azt másképp is lehetne. Már többedszerre próbálom a titkot megfejteni, de most sem jutottam tovább a rendkívüli esemény regisztrálásán. És Szokolov ezen az estén Rameau-val, Mozarttal és Brahmsszal kápráztatta a Művészetek Palotája zsúfolt nagytermét.

Rameau merész választásnak tűnt a koncert előtt. A francia barokk mester csembalódarabjait manapság illik minimum egy kópián adni, itt meg egy jókora Steinway várakozott tettre készen. De a kétkedés csak addig tartott, míg művészünk meg nem jelent a hangszer mellett. És egy pillanat alatt eldőlt az évszázados vita: szabad-e komoly művésznek nem korhű hangszereken előadnia a preklasszikusokat. (Persze tegyük hozzá, mások esetében ez nem ennyire sima ügy.)

Ahogy játszotta Rameau lenyűgöző programzenéjét, a komponista Bartók (és persze mások) visszatérő problémája jutott eszembe. Rendszeresen gondot okozott számára kottaírásunk azon fogyatékossága, hogy a hangmagasság, illetve a ritmus rögzítése csak hellyel-közzel sikerül pontosan. (Kurtág például ez utóbbin úgy próbál javítani, hogy meglehetősen nehezen kiszámítható ritmusokkal közelíti az általa elképzelt ritmusideált.) Szóval, Szokolov Rameau-t leírhatatlan (legalábbis a komponista korában leírhatatlan) ritmussal játszotta. Egyenetlenül. Vagy nevezhetjük kiszámíthatatlannak is. A tempó finoman ingadozott, de önmagában nem ez volt az igazán meghökkentő. Sokkal inkább az, hogy ez az ingadozás nem frázisonként, nem zenei gondolatonként, hanem szinte hangonként következett be!

Rameau 1724-es kiadású d-moll/D-dúr szvitje 10 tételből áll, amelyek a kor szokásainak megfelelően divatos táncokra épültek. Igen ám, de a leleményes komponista ezt nyilván nagyon unalmasnak gondolta (s talán többre értékelte magát holmi tánc-zeneszerzőnél), ezért a tételeket mindenféle alcímekkel látta el. Imígyen: Gyengéd panaszok, A sologne-i nimfák, Sóhajok, A vidám stb. Szokolov játékában kiemelten ügyelt arra, hogy az adott tételben maximálisan megmutassa, kire/mire is gondolhatott a zeneszerző eme korai programzene alkotása közben.

Az ezt követő Mozart-szonáta a legékesebb bizonyíték arra, hogy Szokolov Rameau-játéka mennyire tudatos volt. Az 1778-as keletkezésű a-moll szonáta (K. 310) ugyanis végtelenül fegyelmezett előadásban hangzott el. A tempóingadozások, -változások a klasszikus összhangzattan szabályai szerint, periódusonként zajlottak. Szokolov leginkább a lassú (Andante cantabila con espressione) tételben volt elemében. Hatalmas világot járt be, kiemelve a tétel sokszínűségét, a békés nyugalomtól az űzött hajszoltságig feszítve a mű karaktereit.

Az este zenei felépítésében megint ugrottunk nyolc évtizedet, és Brahms briliáns fiatalkori sorozata (Händel-variációk, op. 24) következett. A kölcsönzött Händel-téma a Rameau-művekkel egyidős, egy 1733-es csembalószvitből származik. Brahms 26 terjedelmes tételben dolgozta fel a hallei mester ötletét, bejárva poklot és mennyet egyaránt. (Úgy tűnik, ez este ez volt Szokolov számára a vezérlő elv.) Brahms és köre amúgy is hajtómotorja volt a barokk újrafelfedezésének, s tudjuk róla azt is, hogy előfizetője volt a Bachgesellschaft kiadványainak, így nyilván aprólékosan tanulmányozhatta a barokk fúgaépítkezést. Ez kiderült a zárótételből, a nagyszabású és lenyűgöző fúgából is.

Talán nem is kellene mondanom, de az este során a publikum fokozatosan került Szokolov hatása alá, a második részben pisszenés nélkül lélegzett együtt a pianistával. Így következhetett be, hogy a zárótétel elhangzása után, amikor a zongorista az utolsó döbbenetes akkordot követően moccanatlan maradt ülve, a közönség is lélegzetvisszafojtva figyelt. A beállt síri csendet végül Szokolov törte meg azzal, hogy belekezdett az este zárószámába, Brahms időskori művébe, az 1892-es Három intermezzóba (op. 117). A három szemlélődő, töprengő, merengő tétel méltó levezetésnek bizonyult az este szélsőséges hangi és kifejezési tartományokat sem kímélő kirándulása után.

A hivatalos program után kezdetét vette a Szokolov-koncertek végének szokásos rituáléja. A zongorista ingázása a feladványfejtés önfeledt örömével keveredve, melynek során a művész öt remek karakterművel örvendeztette lelkes közönségét. Két Schumann-opusz, egy-egy Rameau- és Szkrjabin-részlet, valamint egy Siloti által feldolgozott Bach-prelúdium hangzott el, ez utóbbinál aligha sejthette, hogy röpke év alatt harmadszor hangzott el a Bartók Béla Nemzeti Hangversenyteremben.