Minden egész eltörött? - Danubia / Eötvös

2005. január 8. - Zeneakadémia
Danubia Szimfonikus Zenekar
Vez.: Eötvös Péter
LUTOSLAWSKI: Velencei játékok
IV. szimfónia
BRAHMS: IV. szimfónia

Miközben az új hangversenyteremben - nyilván zsúfolt ház előtt - az első nyilvános hangverseny zajlott, gyakorlatilag teli nagyterem fogadta a Danubia Zenekart is a Zeneakadémián. Ami egyrészt a közönségszervezőket és a kitartó törzsközönséget dicséri, másrészt nyilván szólt az est karmesterének, Eötvös Péternek is, aki önmagában is sokakat vonzott egy ilyen műsorral. Annak ellenére is, vagy éppen azért(?), mert az első részt egy huszadik századi nagy lengyel zeneszerző, Lutoslawski művei töltötték ki, viszont a második részben romantikus művet, Brahms-szimfóniát hallhattunk. Lemezre már felvette Beethoven ötödikjét Eötvös, de - ha jól emlékszem - nagyközönség elé, a Zeneakadémián még nem állt \"régi\" zenével.

Lutoslawski 1994-ben, mondhatni, tíz évvel ezelőtt hunyt el, ezt afféle jubileumi megemlékezésnek is vehettük akár.

Két műve közül az 1961-ben komponált négy, viszonylag rövid tételből álló Velencei játékokkal kezdődött a műsor. A mű teljesen az aleatória jegyében íródott, így meglehetősen sok benne az előre meg nem határozott elem. Ami természetesen nem jelenti azt, hogy a zenészek akkor és azt játszanak, amit akarnak. Meglehetősen alapos próbák kellhetnek ahhoz - és a stílusban nyilván abszolút mértékben otthon levő irányító-karmester, aki a kötelezően megszólaltatott szakaszok között a megadott szabadság szellemében engedi játszani a zenészeket -, nehogy a parttalanság csapdájába essék az előadás.
Kamarazenekar az előírt együttes, a karmester bal oldalán a vonósok, jobb oldalán a fúvósok foglaltak helyet, míg leghátul, fönn, a kórusülésen, négy művész kezelte a hangolható és hangolhatatlan ütős hangszereket. Az első tétel nagy tutti beütései között szólalhattak meg a különböző hangszercsoportok, tetszésszerű sorrendben, tetszésszerű játszanivalóval, amit Eötvös egzakt, nagyon is konkrétan értelmezhető mozdulatokkal irányított. Szép volt a harmadik tétel a fuvolaszólóval, amelyet kitűnően oldott meg a zenekar szólistája.

A IV. szimfónia 1992-ben keletkezett, talán nem belemagyarázás azt mondani, az idős mester afféle visszatekintést tett benne a huszadik század zenéjére. Egy kis fuvolaszóló mintha a Faunból származna, néhány üzemet Bartók is írhatott volna, és így tovább. Persze az aleatória és más elemek is megjelentek az előbbinél jóval megkomponáltabb, egytételes alkotásban. A zenekar itt már teljes, hagyományos felállású és ülésrendű volt, zongorával és természetesen az átlagosnál több ütőssel. Pontosan követték a karmester utasításait, aki maradt a tárgyilagos stílusban, egyetlen mozdulata, a mágusokéra emlékeztető kéztartású beintés volt színpadiasnak tűnő. Klasszikusan értelmezhető szép hangzásra itt viszonylag ritkábban kellett figyelniük a zenészeknek - amit itt abszolút értékelni lehetett, az az igazi együttjáték volt. A még mindig igazán fiatalokból álló zenekar fejlődésében nem mindennapi állomás lehetett ennek a zenei anyagnak a betanulása és előadása.

Az ezek után következő Brahms-szimfónia eljátszása jóval rutinosabb zenekarnak is nehézségeket okozott volna. A vonósok nehezen találták az igazi, egyöntetűen szép hangzást, és az egész együttes mintha a tételnek - a karmester által meghatározott - forszírozottan kihegyezett karaktere ellen is tiltakozott volna, amely kifelé egyfajta - a gondolati rendezetlenségből következő - belső zaklatottság érzését sugározta. Eötvös huszadik századba mutató vonásokat akart felfedeztetni az első tétel zenéjében, pedig Brahms műve a romantika talaján áll, a zenetörténetben igen járatos zeneszerző a barokkos sóhajtó figurák jelentésével teljesen tisztában volt, ezért is olvasható alattuk a dolce (édesen, puhán) utasítás. Vagyis ha nagyon értelmet keresünk a motívum mögött, inkább valaminek az elsiratásáról lehet benne szó, mintsem a \"minden egész eltörött\" ellen feltörő tiltakozó kiáltásokról - valahogy inkább úgy, ahogy a visszatérésben játszották.

A második tétel viszont következetes, analitikus olvasatával, az egyes szakaszok az együttes játék szintjén is mesteri fokon történő megszólaltatásával mindenképpen azt a formátumot hozta, amit a karmestertől és a zenekartól - korábbi tapasztalataink alapján - vártunk. A harmadik tétel is rímelt elképzeléseinkre, és végül a negyedik tétel variációs, passacaglia basszusra épülő, kisebb lélegzetű szakaszokból álló, ezért az eltöröttség jegyében fogant interpretációs szándéknak teljesen megfelelő alapot adó, de mégis nagy ívű megszólaltatása zárta a koncertet.

Nem járt tehát rosszul az sem, aki a valószínűleg az év koncertjének nevezhető - gyakorlatilag az új hangversenytermet megnyitó - esemény helyett a Zeneakadémia régi, jó nagytermét választotta.