Mesél a BFZ (A Fesztiválzenekar Stravinsky-estje)

2010. december 28.
Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem

Budapesti Fesztiválzenekar
Vez.: Fischer Iván

STRAVINSKY:
Scherzo á la russe
Tango
A tűzmadár - szvit
A tavaszi áldozat

*

Nagyszerűen időzített a Budapesti Fesztiválzenekar, amikor éppen karácsony idején tűzte műsorra Stravinsky műveit.
Függetlenül attól, hogy hisszük-e vagy sem, Jézus élete az emberiség egyik legcsodálatosabb története. A megváltó misztikuma 2000 év óta minden európai kultúrkörben élő ember tudatában él és hat valamilyen módon.
A karácsony pedig nem más, mint ennek az ezredéveken át ható életútnak a kezdete. Az évenként újraéledő Remény, amely majd nagypénteken elbukik, hogy aztán húsvét vasárnapjának reggelén ismét megszülessék. A történet, mely utat nyit, lehetőséget ad valamennyiünknek, hogy megtalálva a csoda és a realitás közti kapcsolódási pontokat felnőttként is magabiztosan átléphessünk a transzcendentális térbe.

Karácsony a valóra váltható varázslat ideje, amikor valamit visszakaphatunk a gyermekkor mesékkel átszőtt mindennapjaiból. Talán éppen ezért nyitottabban fogadunk minden, realitástól messze eső dolgot, mely megkerülve az elmét, "hátsó" úton szándékozik eljutni hozzánk.
Stravinskynek pedig csupa olyan története van, amely elsősorban ezt a bizonyos kerülőutat igyekszik megtalálni hozzánk.
A tűzmadár meséje és a pogány áldozati szertartás ősi rítusának képei olyan helyekre, olyan idő- és gondolati síkokba visznek el bennünket, ahová csak az emberi test nyűgét hátrahagyva juthatunk el.
Stravinsky mestere az irrealitás ábrázolásának. Egyéni hangszerkezelése, a dallamfoszlányokból történő építkezés, sajátos harmonizálása, ritmusképletei megfosztják a hangszereket megszokott szerepköreiktől. Nem témákat hallunk különféle hangszíneken, hanem hangszíneket hallunk egy-egy kép, hangulat, esemény szolgálatában.
Ha igazán profi az előadás, tényleg csak a saját fantáziánkon múlik, mennyit tudunk meríteni Stravinsky zenéjéből.

December 28-án este rendkívül könnyű dolga volt a MűPa hallgatóságának. Olyan avatott mesemondóra, amilyen a Budapesti Fesztiválzenekar, még akkor is csak nagyon ritkán bukkan az ember, ha gyakran látogatja Budapest hangversenytermeit.
Elsősorban a fúvósoknak mondhatunk köszönetet az izgalmas meseutazásért. Tökéletes intonációval, profi hangszínkeveréssel, határozottan kivitelezett, karakteres szólamokkal vezették lépésről lépésre a közönség figyelmét. Fantasztikus oboahangokat, tömören megszólaló fagottokat, teljesen gikszermentes kürtöket lehetett hallani. S a bátran, szinte testet öltve megjelenő szólók, dallamfoszlányok, közbevetések tökéletes részeivé váltak a darabok soron következő jeleneteinek.
A vonósoknál éppen ellenkezőleg, az egység jelenléte a lenyűgöző. Már többször írtam a Fesztiválzenekarral kapcsolatban, de most is csak ismételni tudom magamat: az ő esetükben a betanult egységet az azonos elképzelés, az együttes minden tagját átható érzelmi intenzitás rendkívül erős koherenciája teszi lenyűgözővé. Tudják is, érzik is, mit hogyan kell csinálni.

És végül, de egyáltalán nem utolsósorban, örömmel, jó kedvvel muzsikálnak. Az ember nézi őket a színpadon, és egyszeriben borzasztóan sajnálja, hogy nem ülhet közöttük. Mert ennek az együttesnek a tagjain olyasvalamit látni, amit ma Magyarországon csak nagyon kevés helyen: élvezik a munkájukat.
Ha valaki, vagy valakik hibáznak, akkor nincs összeomlás, nincs sajnálkozás. Arra figyelnek, ami ezután következik, és nem azon rágódnak, ami már megtörtént. Voltak most is hibák, apró rendetlenségek, de ebben a szemléletben teljesen lényegtelenné váltak.

Külön köszönet a Scherzóért és a Tangóért. Én még egyik művet sem hallottam, s annak ellenére, hogy a két balett után 30 évvel, egy másik alkotói korszakában íródtak, remekül ráhangolták az embert az orosz szerző hangzásvilágára.

Ebben a rendkívül színes, karakteres műsorban még jobban kitűnt, mennyire egyénien dirigál Fischer Iván. Egyetlen karmesteriskolához sem tudnám őt besorolni. De annyi bizonyos, hogy ha a zenészek egész koncerten át csak a hátát, vagy csak a lábszárát látnák, akkor arról az egy testrészről is minden instrukciót le lehetne olvasni. S mindennek ellenére mozgása nem tűnik soknak. Egész lényével sugallja zenészeinek, hogy az elkövetkező pillanatban mit kell tenniük a kívánt hangzás megszólalásához.

Telt ház volt, és - teljesen megérdemelten - óriási siker. Első ráadásnak egy tangót, másodiknak szilveszteri bevezetőül a Triccs-traccs polkát kapta a közönség. Ez utóbbi talán kevéssé sikerült az inkább már csak lelkesedésből semmint koncentrációval játszó zenekarnak, de itt a végén már ez is belefért.