Mese a legyőzhetetlen Időről (Händel-oratórium a Combattimento Consorttól)

2008. február 28.
Fesztivál Színház

Combattimento Consort
Patrizia Biccerè, Elisabeth Scholl, Nathalie Stutzmann, Carlo Vincenzo Allemano – ének
Vez.: Jan Willem de Vriend

HäNDEL: Il trionfo del Tempo e del Disinganno – oratórium

Az Idő és a Szépség párviadalának története különleges helyet foglalt el Händel életében, hiszen végigkísérte egész zeneszerzői munkásságát. Az első változat már 1707-ben megszületett, majd a szerző harminc év múlva újra elővette, kibővítette és új, Il trionfo del Tempo e della Verità címmel látta el. De úgy tűnik, a téma nem hagyta nyugodni, húsz évvel később ismét nekilátott, hogy átkomponálja kissé – tulajdonképpen ez volt utolsó műve –, és a The Triumph of Time and Truth címet adta neki.

A szövegkönyv mindhárom esetben Benedetto Pamphili munkája alapján készült, aki korának igen híres költője, filozófusa volt, s Händel mecénásává, s rendszeres librettóírójává vált. A téma meglehetősen időtálló. Egyfajta társalgást hallunk a négy allegorikus szereplő között, az élet értelméről, vagy ha úgy tetszik értelmetlenségéről, az Idő könyörtelen pusztításáról, ami (vagy aki) végül mindent elemészt. Szépséget, boldogságot, gyönyört, gazdagságot, hatalmat. Minden csak illúzió, hiszen mindennek rövidesen vége.

Händel a tanulságos mesét már huszonkét évesen is zseniálisan öntötte hangjegyekbe. Az oratórium első, 1707-es változatában – ez hangzott el csütörtökön este a Fesztivál Színházban – nincsenek kórustételek, a kis létszámú zenekart jelen esetben nyolc hegedű, két brácsa, egy arciluto, két cselló egy bőgő, egy fagott, két oboa és két furulya alkotta, természetesen csembaló-, illetve egy-egy tételben orgonakísérettel.

A Combattimento Consortot 1982-ben alapította Jean Willem de Vriend hegedűművész, kimondottan olyan céllal, hogy a XVII–XIX. század muzsikáját, főként a ritkábban hallható, ritkaságszámba menő darabokat adják elő. Régizenére szakosodtak tehát, s bár hangszereik nagy része modern, hangszertechnikájuk híven követi a régizenélés alapelveit. Zenélésük elsősorban a kifejezőerőre koncentrál. Érzékenyen, merész hangulati szélsőségekkel, érzelemgazdagsággal, a partitúrában leírtakat rendkívül okosan értelmezve játszanak. Élmény őket hallgatni, bár tagadhatatlan, hogy gyakorta rendelték alá a tisztaságot a kifejezőerőnek, s ez időnként nagyon is bánthatta a hamis hangokra érzékenyebbek fülét. Különösen feltűnő volt a cselló és a bőgő intonációs pontatlansága, sőt tulajdonképpen azt kell mondanom, a csellista szinte egyetlen continuóban sem volt egészen tiszta, viszont nagyon muzikálisan játszott, ami sok mindenért kárpótolta a hallgatóságot. Kitűnőek voltak a fúvósok, különösen a két oboista. A hegedűsökre legjellemzőbbnek a határtalan lelkesedést éreztem, s ami különösen boldogító, képesek voltak egészen leheletnyi finomságú pianókat, máskor pedig – a kis létszám ellenére – elképesztő fortékat is produkálni. Szóval alaposan megtanulták a hangképzést, és annak használatát.

A zenekar karéjszerűen foglalt helyet a színpadon, kicsiny félkör alakú teret alkotva maga előtt, ahová az egyébként a zenekar szélén üldögélő énekesek mindig előresétálhattak. Egyik oldalon Bellezza (Szépség) és Piacere (Gyönyör), szemben velük Tempo (Idő) és Disinganno, akit talán úgy jellemezhetnék, hogy valamiféle, az illúzióktól megszabadító, felvilágosító, észhez térítő szereplő. Anne Lise Sollied betegsége miatt Elisabeth Scholl énekelte Piacere szerepét, de a szünet után kiderült, Carlo Vincenzo Allemano, a tenorista sem teljesen egészséges, ám mégis vállalja az előadás végigéneklését. Így az ő tevékenységéről most nem szívesen írnék, hiszen betegen énekelt, s ez sok mindent megmagyaráz.

A három hölgy éneklésén érződött, nagy gyakorlatuk van a barokk muzsika előadásában, egymást is jól értik, színészi játék tekintetében pedig éppen annyit nyújtottak, ami egy világi oratóriumban kívánatos. A Belleza szerepét éneklő Patrizia Biccerè fáradt el leggyorsabban, igaz, talán neki is volt a legtöbb dolga. A második részben egyre hamisabbá vált, s a virtuózabb részekben időnként egyszerűen elveszett a hangja.
A kitűnő hangú „beugró” Elizabeth Scholl rendkívül kultúráltan énekelt, bár a második részben csúnyán kifogott rajta egy nehéz ária, hamisan és pontatlanul vergődött át rajta, de például a „Lascia la Spina” kezdetű – egyéb Händel-operákból is ismert és szeretett – áriát igen érzékenyen adta elő.
Nathalie Stutzmann különleges, nagyon szép kontraalt hanggal van megáldva. Számomra ő volt a legmeggyőzőbb énekes ezen az estén. Bár a virtuózabb részek neki sem sikerültek maradéktalanul, kifejezőerő, muzikalitás tekintetében neki ítélném az aranyérmet.

Lehet hibákat keresni és találni is jócskán a csütörtök esti Il trionfo-előadásban, de tény, hogy ilyen színvonalú régizenei koncertet nem nagyon hallani hazai előadóktól. Főleg, ami a zenekart illeti, mert játékuk nem volt ugyan makulátlan, de a nálunk gyakorta jellemző kissé merev barokkmuzsikálás, és az egysíkú hangképzés tökéletesen hiányzott belőle. Hogy miért nem telt meg mégsem zsúfolásig a Fesztivál Színház mindössze 450 fős nézőtere? Hogy miért nem kapott a kezébe a koncertlátogató ehhez a ritka zenei élményhez – ami úgy mellékesen a Low-Holland-Flamand Kultfeszt egy igen jelentős eseménye volt – legalább egy frissen fénymásolt papirost a műről? Netán a szövegkönyvet is mellékelve, ahogyan ezt már volt alkalmunk megtapasztalni például Vashegyi György koncertjein is, szóval valószínűleg nem lehetetlenség. Félek, a két kérdésre a válasz hasonló gyökerektől eredeztethető. Némi szervezési nemtörődömséget feltételezek a háttérben.