Mendelssohn: Athália

2005. január 29.
Zeneakadémia
MENDELSSOHN: Athália (magyarországi ősbemutató)
Fodor Beatrix - szoprán
Meláth Andrea - mezzo
Wiedemann Bernadett - alt
Frank Ildikó, Merán Bálint - narrátor
a Magyar Rádió Ének- és Zenekara
Vez.: Helmuth Rilling

Jószerivel teljesen ismeretlen mű került a Zeneakadémia színpadára. Az Atháliát nem csak nálunk, máshol sem nagyon adják elő, sőt, lemezfelvétel sem sok található belőle - de az egyiket éppen Rilling jegyzi. A szöveget Racine drámája adta, egészen pontosan: annak kísérőzenéjének született, nagyzenekarra és kórusra. Önállóan, prózai betoldásokkal, amelyek a recitativókat helyettesítik, oratóriumként adható elő, amint ez 29-én este történt.

A téma bibliai: Athália királynő fia megöletése miatt bosszúból kiirtatja a királyi családot, de Joást megmenekítik, és Athália megölése után hétéves korában ő lesz a király.

Lehet okokat találni, miért olyan mellőzött a mű. Egyik a forma: nem igazán oratórium, végképp nem opera, a hossza is kellemetlen, Rilling előadásában hetven perc, így elé nehezen található mű a hangversenyre, utána fölösleges. Önmagában meg elég rövid, két részre osztani nem érdemes.

És persze a zene. Az ókori vérgőzös történethez - amely szerint a hatalmat csak egyetlen eszköz szerezheti és tarthatja meg: gyilkosságok végtelen sora, melyek során rokonaival együtt mindenkit kiirtanak, aki veszélyeztetheti az éppen aktuális uralkodó trónját - mendelssohni, kellemes, a durvaságra alig-alig utaló, mérsékelten drámai zene társul. Az átlagosnál nagyobb rézfúvós kórus (a két kürt, két trombita, három harsona, egy tuba felálláshoz még három, színpadon kívüli trombita is társult, melyek a tanári páholyban kaptak helyet) már rögtön a nyitány kezdésekor a diadalmas véget vetíti előre.

És mint azt - sajnos - megszokhattuk, minél több a rézfúvós egy műben, annál nagyobb az esély a gikszerekre. Nem is indult szépen az előadás, a Händel Győzelmi kórusának kezdőhangjaira emlékeztető motívummal kezdődő nyitány első ütemei nehezen álltak össze. Tulajdonképpen egy szimfónia első tételét hallottuk, némileg drámait, amit a színpadi kötődés indokolt. És persze később is rendetlenkedtek a rezesek, az első trombitásnak a melodramatikus rész szólóit kétszer is kis gikszerrel sikerült indítani, de a tanári páholy művészei sem voltak mindig tanári szinten.

És ha már melodrámánál tartunk, itt említsük meg a narrátorokat. Magyar szövegmondásuk végig kissé iskolásnak tűnt, de csak a melodramatikus szakaszban derült fény rá, miért őket választották a szerepre. Itt ugyanis hirtelen németre váltottak, nyilván, hogy a szöveg alatti zenével teljesebb legyen az összhang. És akkor a kiejtésük nem tűnt akcentusosnak.

Az énekes szólisták sem énekeltek rosszul németül, a bajt ott éreztem, amikor Wiedemann Bernadett nagy, súlyos altja után megszólalt Fodor Beatrix halkabb szopránja. Bizony át kellett a fület állítani rá. Fodor és Meláth Andrea illettek egymáshoz, és amikor mindketten együtt énekeltek az alttal, akkor már egyensúlyban voltak. Technikailag és stílusban hozták azt az egységes és magas színvonalat, amit a kórustól és a zenekar egészétől is megkaptunk.

Mert, mint látható, Rillingnek szívügye ez a mű. Saját együttesével már többször előadta, lemezre is vette. Ehhez méltó felkészültséggel állt a pódiumra. Kotta nélkül, szabatos mozdulatokkal vezényelt, láthatólag inkább a szép hangzásokra, mint a drámaiságra helyezve a hangsúlyt. És mint említettem - kisebb hibákkal -, ebben vele tartottak mind az énekesek, mind a Rádió Zene- és Énekkara. Valószínű azonban, hogy újabb előadás-sorozatot csak akkor él újra meg az Athália, ha ismét Rillinghez hasonlóan elkötelezett szószólója akad.