Melyik Bach? (Rilling és a Rádiózenekar)
2007. december 13.
Zeneakadémia
A Magyar Rádió Szimfonikus Zenekara és Énekkara
Csereklyei Andrea, Kolonits Klára, Meláth Andrea, Megyesi Zoltán, Hámori Szabolcs (ének)
Vez.: Helmuth Rilling
BACH: Magnificat, BWV 243a
C. Ph. E. BACH: Magnificat
Nem minden aggály nélkül készültünk a koncertre, mert hát ma már nem puszta divat a barokk mesterműveket autentikus felállásban előadni. Az erre szakosodott, felkészült művészek kezében a furulyák, a natúr trombiták, a bélhúros hegedűk új életre keltek, és a szokásos szimfonikus zenekarok – különösen rugalmasságban és átláthatóságban, plaszticitásában – nem versenyezhetnek velük.
Ha egyáltalán valamit szembe lehet állítani a korhű előadásmóddal, az a széles és nagyszabású, kvázi romantikus hangvétel, amit annak idején Furtwängler, Klemperer vagy éppen Beinum megengedett magának (szoktam emlegetni az Eterna lemezen vele közreadott Vízi zenét...), de az manapság már nemhogy kiment a divatból, hanem egyenesen súlyos modortalanságnak, sőt, nem túlzok, pofátlanságnak számít.
Vajon mitől van az az érzésem, hogy a legtöbben a kettő közötti – és sehová nem vezető – határúton oldalognak? És ha már az egyiket nem tudják, a másikat nem merik, gyakran maradnak a bátortalan pilinckázásnál.
De Helmuth Rilling nem erről híres. Felvételeit szeretjük, vagy legalábbis tiszteljük, szóval tőle a biztonsági játéknál többre számítottunk.
És nem csalódtunk! Hogy kissé elébe vágjak: hazafelé már arról beszélgettünk, hogy azért mégsem mindegy, ki és hogyan „pilinckázik”. A Rilling vezette Rádiózenekar például meggyőző lendülettel, határozottsággal. Kisebb problémák voltak, de ezeknek sem ők, sem a karmester nem tulajdonított túlzott jelentőséget – mint ahogy mi sem. Állítólag Klemperer jelmondata volt: „Végy egy jó tempót – és tarts ki mellette”! Rilling valami hasonlót vall, csak éppen az ő tempói sokkal-sokkal elevenebbek, ráadásul úgy, hogy hajszoltság helyett a zene „lélegzik”, csillog és szikrázik.
A kórus nagyszerű volt, és a szólisták közül is egyedül Hámori Szabolcs fogott ki gyenge napot. Különösen a magas bariton helyzetekkel voltak komoly problémái, ott sem színben, sem erőben nem tűnt megfelelőnek. Megyesi Zoltánnal annál inkább meg lehettünk elégedve, barátságos színezetű és fényes hangszín, meggyőző volumen.
A hölgyeket csak azért nem szeretném külön-külön felsorolni, mert a legfontosabb kérdést illetően semmilyen különbséget nem tudtam felfedezni közöttük, azaz kifogástalanul hiteles – és hitelesen kifogástalan – résztvevői voltak az előadásnak.
Ahogy a koncert kitalálója és szervezője, én is a végére hagytam a csattanót.
Két Magnificat egy estén nem lesz-e sok, illetve nem butaság-e a jobbikkal kezdeni? Jó-e a közönségnek, ha lejt a hangulat?
Nos, mint kiderült, a hangverseny legnagyobb és legemlékezetesebb dobásának bizonyult az, hogy a második félidőre tartogatták a „kisebbik” Bach kompozícióját. Természetesen nem volt jobb, a szó hétköznapi értelmében. Szó sincs arról, hogy újra kellene értékelni az erőviszonyokat, mert tény, hogy Carl Philip Emanuel elég gyakran küszködik a szólamvezetéssel. A szekvenciák néhol a semmibe vezetnek, a témák időnként sután kezdődnek, majd elvarratlanul maradnak. Ilyesmi Johann Sebastiannál soha nem fordulhatott volna elő.
Igen ám, de az öreg Bach nem is törődött mással, mint a tökéletes szólamvezetéssel. Ő lineárisan szövögeti a polifóniát, míg a fiánál egyszer csak megjelenik egy váratlan, új, és rendkívül hatásos elem. Az ő zenekarának már színe és „sound”-ja van, ráadásul a feleségem konkrétan állítja, hogy pusztán attól, ahogy a hangzás függőlegesen is összeállt, olyan érzés kerítette hatalmába, mintha könnyebben kapna levegőt.
Igazi „heuréka” hatás. Távolabbról szemlélve nyilván másképp tudjuk értékelni a dolgokat, de azok, akik annakidején elavultnak vélték az öreg Bach dolgait, ezek szerint mégsem lehettek kivétel nélkül hülyék! Egyetértenem velük most sem kell – szerencsére –, de már teljesen és világosan értem őket, hiszen pontosan hallhattuk, és át is élhettük azt, amit akkor ők.
Ugyanezt a felismerést nagyon nehezen – vagy sehogy – nem tapasztalhattuk volna meg, ha Carl Philip Emanul Magnificatját önmagában, felvételről halljuk.
Megvilágító hatású, remek hangverseny volt, örülök, hogy ott lehettem.