Méltatlan nyitány (Mischa Maisky és a Prágai Kamarazenekar)

Misha Maisky foto: Felvégi Andrea

Prágai Kamarazenekar
Mischa Maisky – cselló

J. CH. BACH: Lucio Silla – nyitány
CSAJKOVSZKIJ: Lenszkij áriája – részlet az Anyegin című operából, Op.24
CSAJKOVSZKIJ: Változatok egy rokokó témára, Op.33
MOZART: g-moll szimfónia, K.550

*

Továbbra sem értem, miért igyekeznek nekünk kétezer évet megspórolni a BTF grafikai arculatának dizájnerei, de úgy tűnik, ezzel csak a trendet követik, miszerint egy jól kiötlött (?) logót nem csúfíthatnak el fölösleges írásjelek, számok. Mondjuk, így egy külföldi simán azt is hiheti, a 11(.) Budapesti Tavaszi Fesztiválra jött hazánkba, de ez legyen az ő baja.

Tovább vizsgálgatva a jegyet egy kicsit azon kezdtem el mosolyogni, hogy (20)11-ben a 11. sor 11. székére sikerült helyet kapnom, amikor a feltüntetett árra esett a pillantásom. Arról meg az jutott eszembe, milyen könnyen ítélkeznek a kritikusok – akik egy koncertre ingyen vagy jutányosnak mondható térítési díj ellenében jutnak be – a közönség olykor kritikátlan viselkedésről, amikor is vastapssal jutalmaznak vasvillával való elkergetésre méltó művészeket. Azonban a tisztelt publikumnak igaza van, bármi is a véleménye: fizetett érte, súlyos ezreket.

A húzónév a BTF ez évi nyitókoncertjén Mischa Maisky volt, mielőtt azonban pódiumra lépett meg kellett hallgatnunk a Prágai Kamarazenekar előadásában egy J. Ch. Bach-művet, amelynek zenetörténeti szempontból az az érdekessége, hogy valódi opera nyitánya, de már – az akkori fogalmak szerinti – háromtételes, önálló szimfónia is. Más említésre méltó nem nagyon akadt, a kamarazenekarnak nem volt szép a hangzása, nem beszélhetünk különösebben csiszolt összjátékról, tisztaságról.

A Lenszkij-ária bevezető ütemeiben egy jó kis kürtbicsaklással is idegesítették Maiskyt, meg hát az egész fúvós bevezetés úgy, ahogy volt, rendetlenségével tüntetett. A fő bajom azonban azzal volt, mit keres egy ilyen kifejezett ráadásszám rögtön a műsor elején. Ami énekelve, egy opera dramaturgiailag meghatározott pontján rendben van, ilyen helyzetben viszont nem. Az volt az érzésem, olyan, mint amikor egy prímás az asztal mellett a Csak egy kislányt húzza. Hová, hová tűnt a jó ízlés?

A kötelező kürtgikszer a Rokokó-variációk bevezető ütemeit sem kerülte el, hogy ezért, vagy másért, Maisky nehezen lendült bele a játékba, elég sok hamiskás hangot fogott, és az első, nem is különösebben nehéz futamba majdnem beletört a bicskája, egy-két hang épp hogy csak megszólalt. Azután akadtak szép pillanatok is, és a virtuozitással sem volt baj. De úgy vélem, Maisky igyekezett kissé olcsón (kevés befektetéssel) megúszni az egészet.

A nagy sikerre való tekintettel – meg talán a saját és a kamarazenekar hibáinak jóvátétele érdekében – három ráadást is adott. Három különböző Bach-szólószvitből játszott tételeket, inkább a romantikus felfogás szerint, de némi dinamikai túlzásokat leszámítva szépen, muzikálisan. Illetve, azért nem gondolnám, hogy a G-dúr Preludiumának olyan gyors volna a tempója.

A Mozart-szimfóniára természetesen nem cserélődött ki a zenekar, sem a vonósok, sem a fúvósok összjátéka nem javult igazán, így az Andante tételt nehezen lehetett végig bírni. Ami pozitívumként volt értékelhető, hogy felfogásuk megfelelt annak, amit egy kamarazenekartól Mozart-játék címén ma elvárhatunk.