Mellékhatás-mentesen? (A szerelmi bájital az Erkelben)

2007. május 12.
Erkel Színház

DONIZETTI: A szerelmi bájital

Brickner Szabolcs, Wierdl Eszter, Molnár Levente, Szüle Tamás, Simon Krisztina
A Magyar Állami Operaház Ének- és Zenekara
Vez.: Oberfrank Péter

Hát eljutottunk ide, az utolsó premierféleségig az Erkelben. (Azért -féleség, mert csupán új betanulásról van szó, három új főszereplővel, a negyedik új beállás valamiért elmaradt. Tanulságnak ez is elég.) A mű közönségkedvenc, Donizetti örökzöldje, A szerelmi bájital, így a siker kódolva van, s nem is maradt el. De nézzük, mi van a tapsorkán mögött?

A legnagyobb várakozás Brickner Szabolcs Nemorinóját előzte meg. Brickner egy éve végzett a Zeneakadémián, gyakorlatilag ezzel a rémnehéz szereppel debütál operaszínpadon. Előzetesen volt már alkalmam hallani őt koncerteken, s némi szkepszissel tekintettem a színpadi bemutatkozás elé.

Görcsösen kezdett. Első áriája (\"Ó, mily bájos\") rá is ment erre, kicsit kínos ágálás, szorított magasságok. Olyan érzés volt, mintha egy öregedő tenort hallanánk bemerevedett, régi produkciójában, ahol a hang már nem mindig engedelmeskedik gazdájának. Később oldódott valamelyest. Tudvalevő, hogy Nemorino az egyik legmunkásabb szólam, az első felvonást (bő egy és negyed óra) gyakorlatilag megállás nélkül énekli/játssza végig. A felvonás közepére a magasságok is kilazultak, könnyedebben és természetesebben szólaltak meg, a második Adina-Nemorino duettben (\"La-la-la-la...\") már egészen finom megoldásokat hallhattunk.

Nemorino alakítója előtt több út áll. Egyrészt énekelheti líraian, ha jó és biztos legatotechnika birtokában van (lásd Bergonzi vagy Tagliavini). A hősibb hangok inkább szétszabdalják a dallamíveket, s a hangsúly a csengőbb és hangsúlyosabb magasságokon van (legjobb példa erre Domingo). S a harmadik, hogy egy speciális énektechnikával rendelkező művészek a hangok hibátlan - nem legato - kiéneklésével egyfajta pergő dallamformálást mutatnak be (mint pl. Luigi Alva néhányszor Pesten is). Brickner sajnos nem tudott dönteni az első két változat között. Azaz bár felfogása alapvetően lírai, de a magas hangokat többnyire hősi megformálással hozta. Énekelt egy dallamívet, szépen igyekezett összekötni, de amikor jön egy g\' feletti magas hang, azt kivágta, mint Manrico a felső cét. Ettől azután egyenetlen lett a dallamformálás (is).

Pedig ez nem lenne törvényszerű, az első felvonás második felében egészen finom és lírai magas hangokat mutatott, hajlok rá, hogy egy rossz beidegződés, netán a lámpaláz tette. A második felvonás közepére persze elfáradt, s a híres románc (\"Úgy tűnt, hogy arca elborult\") már ismét a merev, zenei manírokkal telt énekest mutatta. Nehogy félreértsük a tapsvihart, az a zseniális komponistának, a bel canto talán egyik legszebb áriájának szólt.

De ne legyünk túlzottan szigorúak! Bemutatkozásnak pusztán egy ilyen fogós szerep végigéneklése is sikernek tekinthető, s Brickner ennél azért jóval többet tett. Pedig nem lehetett könnyű dolga, vélhetően nem sok nagyszínpadi próbát kapott, s a zenekarral sem találkozhatott túl sokszor.

És akkor még nem beszéltünk a rendezésről. A Bájital ugyanis az egyik legkevésbé fogyasztható színpadra állítás az Operaházban, nehezen alulmúlható olcsó közhelyek halmaza. A stupid rendezés (ifj. Palcsó Sándor) magára hagyja az énekeseket, akik az üres ágálás, szimpla énekesi manírok közé menekülnek ebben a helyzetben. Brickner mókásan két kézzel vezényelget magának, és könnyed, S-vonalú testtartásban ácsorogja végig az előadást. Egy statikusabb szerepben a színpadi rutintalanság nem ilyen feltűnő, nem ilyen zavaró, mint itt. Van még tanulnivaló.

Adina szólama fénysebességgel száguldott el Wierdl Eszter mellett. Persze nem most, hanem mondjuk akkor, amikor Wagner Éváját (A nürnbergi mesterdalnokok) elénekelte. Tudomásul kell vennünk, hogy az énekesi pálya mozgási íve egyirányú. Súlyosabb szólamok után a habkönnyű, lírai énekelnivalók nem mennek. Wierdl muzikális és színpadra termett énekesnő, amit számos szerepben megmutatott már. Adinaként kalitkába zárt madár. A karmester (Oberfrank Péter) tapintatosan csökkenti az iramot, ha szólórészhez ér, de hangja az együttesekben árulkodóan lassan szólal meg, s olykor bántóan lemarad. Wierdl példája ismét felhívja a figyelmet a körültekintőbb szereposztásra, a \"mindent a maga idejében\" mondás igazságára.

Az önbizalomtól túltengő káplárt, Belcorét Molnár Levente személyesítette meg. Az énekes nem gyötrődött sokat a figura bonyolultságán, hozta, amit a rendezés kirótt rá, a lökött, agyament katonát, színpadi megvalósítása így nem haladta meg egy vásári komédia szintjét. A szólamot szépen énekelte, egyedül a hangadásban tűnt egyoldalúnak, gyakorlatilag forte énekelte végig a szerepet.

Szüle Tamást régi szerepében halljuk. Becsületes és tisztességes énekes, mindig korrektül elvégzi, amit rábíznak. Ha kell, Fafner vagy Ozmin, s most Dulcamara. Elmegy, de ennél nem több. Alakítását látva hasít belénk a felismerés: Begányi Ferenc, Bordás György, s most legutóbb Gregor József elvesztésével egy egész szerepkör árvult el. Kéretik az Operaház ajtajára kiírni: Buffóbasszust keresünk, azonnali belépéssel!

A Gianettát éneklő Simon Krisztinát nagyon el tudom képzelni Adinaként.

A Magyar Állami Operaház énekkara (karigazgató: Szabó Sipos Máté) igyekezettel, olykor a szükségesnél nagyobb hangerővel vett részt az amúgy ellaposodott produkcióban. A zenekar a szokásos rutinelőadás szintjén, a szokásos (hát mégis meg lehet szokni?) hibákkal működött közre, Oberfrank Péter dirigens jó tempókkal, az énekesi kísérést szem előtt tartva látta el feladatát.

A zenei megvalósítást illetően nem mehetek el szó nélkül a tény mellett: nincs még egy éve, hogy a sajtónak bemutatták az Operaház vadiúj szerzeményét, a frissen vásárolt csembalót, e Bájital-előadáson viszont egy hangolatlan zongorát kellett hallgatnunk. Hol van a hangszer? Aznap ugyan játszottak egy Figarót az Operában, ahol szükség lehetett rá, de annak az előadásnak kettőkor vége volt...

Az előadásnak nem ez volt az egyetlen negatívuma. A szellemi mélypont számomra az volt, amikor a csodadoktor a végkifejletben kikurjantja a közönségnek: \"A mellékhatásokról kérdezze meg orvosát, gyógyszerészét, vagy benzinkutasát!\"
Nehéz ehhez bármit hozzáfűzni.