Megzabolázni a lovakat (Stradivari-Quartett)

2007. november 14.
Régi Zeneakadémia

Stradivari-Quartett
Narrátor: Hans Schenker

HAYDN: F-dúr vonósnégyes, Op.77 Nr.2
DANIEL SCHNYDER: 5. vonósnégyes („Fantastic Tales”)
SMETANA: e-moll vonósnégyes, Nr.1 („Életemből”)

Valljuk be, eléggé reklámízűen hangzik, ha egy vonósnégyes azzal hivalkodik, hogy mind a két hegedűs, a brácsás és a csellista vonója is egy-egy felbecsülhetetlen (15-20 millió dollár) értékű hangszer húrjait zengeti. Persze, svájciak, megtehetik, ott még a kerítés is a lila tehén fémjelezte tejcsokiból van, gondoljuk. Valami gazdag üzletembernek nem volt jobb dolga, a sok-sok pénzén vett méregdrága hangszereket, azután kiosztotta egy vállalkozó csapatnak. Ők pedig, megtakarítva a fárasztó próbákat (pár hónappal ezelőtt alakult a kvartett), páratlan hangszereikre bízva magukat legott turnéra indultak, útjuk során Budapestet is érintve.

A kép azért kissé árnyaltabb. A négy ember nem is mind svájci. Bartek Niziol, az első hegedűs lengyel. Elisabeth Harringer, a második hegedűs osztrák, David Greenlees, a brácsás angol, és csak Maja Weber, a csellista a magas hegyek országának szülötte. A kicsit idősebb mélyhegedűs kivételével pontosan harminchárom évesek. Van tehát mögöttük zenészi tapasztalat, a Zürichi Operaház, illetve a Tonhalle Zenekar tagjai, a gordonkás kivételével. Ő viszont már gyermekkorában családi vonósnégyesben játszott, és az ő ötlete volt az is, hogy a Habisreutinger Alapítványtól ezeket a hangszereket megszerezzék, természetesen csak használatra. Akkor ugyanis már együtt játszottak egy ideje, tehát azért nem egy nyeretlen kétévesekből álló társaság látogatott el hozzánk.

Ez már az első számon hallatszott. Mert mi mással indíthatna egy kezdő vonósnégyes, mint Haydnnal? Az összeszokást célzó próbákon és a koncerteken egyaránt. Itt különösen az elsőhegedűs és a csellista tűnt ki, igazából nekik volt csak erre lehetőségük, de fontosabb volt, hogy megnyugodhattunk, azért nem annyira csak reklámról van szó. Amellett, hogy a négy hangszer valóban egységes hangzásvilágot képviselt, a négy zenész is volt olyan színvonalon – együtt és külön is –, hogy ezt be is tudták bizonyítani az instrumentumokról. A Haydn-vonósnégyesek az alapot jelentik. Ha az együttműködés itt nem kidolgozott, az más művekben talán kevésbé nyilvánvalóan, de szintén hallható. Emellett itt igazi zenélés is szükségeltetik – egy tétel felépítése, egy táncos karakter megragadása, egy lassú, líraibb tétel szép hangszínű megszólaltatása. Nos, mindezeket a feladatokat megnyugtatóan oldotta meg a kvartett.

Daniel Schnyder svájci szerző, szaxofonon is játszik, mint az egy kicsit a műsorközlő szerepét is elvállaló Hans Schenkertől megtudtuk. Nem is csodálkoztunk tehát, amikor négy, beszédes című tételből álló művének Orlando Furioso című első tételében szinkópás ritmusokat, de a jazzénél jóval disszonánsabb hangzásvilágot hallottunk. Sajnos a programadó szövegeket már nem fordították nekünk, így a kissé ripacskodó színész előadása nem segítette a zene jobb megértését. Pedig hátra volt még az A kezdetekben, az Ikarusz és az Egy fából faragott kurtizán élete című tétel is. Volt ezekben azért klasszikusabb harmónia- és dallamvilágú részlet, de „nagyon” modern üveghang-glisszandó is, egyszerre mindegyik hangszeren, az utolsó tétel pedig egy szabályos ragtime volt, jó néhány évtizeddel ezelőtti világot idézve, amikor az ilyen még újdonságnak hatott a „komoly” zenében. Mindenestre a négy zenész itt is bizonyságot tett róla, valódi együttesként képesek együttműködni.

A Smetana-műre maradt ezek után, hogy megmutatassa, vajon hol húzódnak a kvartett képességeinek határai, ha vannak egyáltalán. Az ágaskodó ló fémjelezte, szintén olasz márkájú sportautók juthattak eszünkbe. Tudnak szépen lassan is manőverezni, különben ki sem mehetnének az utcára, de a harmadik, negyedik sebességtől fölfelé elszabadulnak a lóerők, ember legyen, aki megzabolázza őket. Valahogy így nem sikerült a Stradivarikban rejlő igazi szépségeket sem egy romantikus mű sokkal tágabb, de mégsem végtelen keretei közé szelídíteni. Itt bizony nem mindig volt egységes, szép vagy elfogadható hangzás. Nem a lassú tételről – amelyben egy kis gikszerrel szeplősítve, de megcsodálhattuk a cselló gyönyörű hangját, és a szóló muzikális megszólaltatását –, vagy a szép dallamos szakaszokról van szó – a mű egy brácsaszólóval kezdődik, itt is remekelt az önálló, nem valami „se hegedű, se cselló” hangzásvilággal bíró hangszer és tulajdonosa –, hanem azokról, amikor a zenészeknek erőteljesebben kellett fellépniük. A fortékban, disszonánsabb részekben már bizony nem szólt olyan összedolgozottan a kvartett, és azért ilyenkor is elvárnánk olyan hangzásélményt, amely a kissé erőszakosan áradó hangtömeg helyett ezeknek a részleteknek a drámaiságát közvetíti kifejezően.

Biztos, hogy ezek a hangszerek nem vonósnégyesezéshez készültek, és azok az átépítések, amelyeket az évszázadok során elszenvedtek, azt célozták, hogy szólóhangszerként megállják a helyüket. De éppen az derült ki a Haydn-vonósnégyesben, de a Smetana visszafogottabb részleteiben is, hogy a Stardivarik megszelídíthetők, igenis képesek együttműködésre. A romantikus irodalom alkotásain még sokat kell dolgozni, de ez a nagy feladat a négy „Stardivari-tulajdonos” számára: megismerni társaikat és a hangszereket is annyira, hogy minden pillanatban számíthassanak egymásra. Alapképességeiket tekintve mindenképpen megérné, hogy ne csak hangszereik legyenek tökéletesek, játékuk is maximálisan kidolgozottá váljék.