Megvilágosodás (A Missa Solemnis és Gardiner a Művészetek Palotájában)

2012. október 15.
Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem

A Forradalom és Romantika Zenekara és a Monteverdi Kórus
Lucy Crowe, Jennifer Johnston, James Gilchrist, Matthew Rose
Sir John Eliot Gardiner

A mesterrel ez volt az első személyes találkozásom, de felvételeit mindig kiemelt figyelemmel kísértem. Nem minden munkája állt vitán felül, de talán egyedül a Don Giovanni értelmezésével nem tudtam megbarátkozni. Lemezeinek legnagyobb hányada kifejezetten lelkesítő, sőt, ezek közül számomra a legelső – a nagy rácsodálkozás – az a Missa Solemnis-CD volt, amit még valamikor 1990-91 környékén kaptam kölcsön. Azon – ha jól emlékszem – még az Angol Barokk Szólisták mögött sorakozott fel a Monteverdi Kórus, és a szólisták is mások voltak, de a levegős, pulzáló, beszédszerű előadás már nagyon is feltűnt.

Még egy nyomós okom volt arra, hogy mindenképpen megpróbáljak bejutni erre a hangversenyre. Pár éve a Nemzeti Filharmonikusok Missa Solemniséhez volt szerencsém a MűPában. Akkor a Nemzeti Énekkar teljesítménye nagyon tetszett, és ha nem is gondoltam, hogy két előadást közvetlenül össze lehet hasonlítani, mégis csábított a lehetőség, hogy most egy nemzetközi etalonnal ellenőrizhetem saját ítélőképességemet.

Egy feltételezésemet viszont nem éreztem veszélyben. Minden korábbi esetben úgy véltem, hogy Beethoven késői műve – ne feledjük, komponálásakor alighanem már teljesen süket volt – nem tartozik a legkönnyebben befogadható darabok közé. Megalomán hangtömeg, amolyan massza, amiből fárasztóan hiányzik az antiklimax. Kórus legyen, aki elénekli, karmester a talpán, aki elvezényli és közönség a fenekén, aki végigüli.

Olyan mű, amit inkább becsülünk, mint szeretünk. Nem a szimfóniák végsőkig csiszolt, kristályos tökéletességét, hanem a lehetetlent ostromló ember nagyságát halljuk benne. Ez a pátosz viszont elég jól egybevág azzal a képpel, ami Beethovenről él bennünk, és ezért egy pillanatig sem csodálkozunk, amikor elmarad a játékos derű, „nincs igazi lassú tétel, nincs kamarajellegű hangulati ellenpár”!

És mennyire meglepődünk, amikor mégis van!

Gardiner zenekara talán kisebb létszámú is a megszokottnál, de főleg a korabeli rézfúvósok, a fa fuvolák, a kevésbé zengő, kopogósabb üstdobok teszik a hangzást karcsúbbá, és a vonósok is kevésbé felhangdúsak. A hangzás mégsem kevés, nem is vékony. Tanúsítom, hogy a második emeleti középerkélyig is felér, megmaradtak az igazi fortissimók, és igenis, van kamarajellegű tétel. A Benedictus szólóhegedűsét most nem nyomják el a többiek, és a válaszolgató fafúvók is hangja is „kézzelfogható”.

Nem, nem azért mert hamisak lennének! Tény, hogy ebben a csapatban a fontos helyen használt régi hangszerek (főleg a fúvósok) jótékonyan oldják azt a gondosan krémsűrűségűre kevert hangzást, ami sok romantikus nagyzenekar ideálja. Például a kürtök hangszíne is kevésbé simulékony, kevésbé olvadó, mint azt egy Richard Strauss-dal kíséretében elvárjuk. De most éppen ettől rajzolódnak ki jobban a szólamok, és Gardiner bőkezűen él a pontosabb kifejezés lehetőségével.

Az eredmény egészen különös, szinte ütemről ütemre esik le a tantusz. Ebben a műben most érzékelem először a „poénokat”, a szöveget kiemelő hangsúlyokat. Először nem érzem ellentmondásosnak a megalomán kompozíció és a miseszöveg közötti kontrasztot.

Vannak jó előadások, amelyek megértetnek velünk dolgokat, de Gardiner interpretációja maga volt a megvilágosodás.

Nem zenei, hanem szinte vallásos élmény.