Megtisztulás attacca nélkül, avagy a decemberi 5-i verzió Goldbergből – Jevgenyij Koroljov zongoraestje a Zeneakadémián
2023. december 5.
Zeneakadémia Nagyterem
20. Jubileumi MVM Koncertek - A zongora
J. S. Bach: Goldberg-variációk, BWV 988
Jevgenyij Koroljov – zongora
Régi tapasztalatom, hogy egy előadás hatását leginkább azon tudom lemérni, mennyire nyomja rá a bélyegét másnapra-harmadnapra. 48 óra elmúltával regisztrálhatom, még mindig elevenen él a két nappal ezelőtti este minden mozzanata.
Úgy indult, hogy megjelent nagy karlóbálva egy csillogó szemű nyakigláb kamasz, látható elfogódottsággal meghajolt és esetlenül, a kottát maga mellé téve leült a nyitott hangszer elé. S a végén egy csillogó szemű aggastyán szinte kivánszorgott a színpadról a viharos ováció közepette. A két esemény között semmi látványos dolog nem történt, mindössze elhangzott a zongorairodalom egyik vitathatatlan alapműve, a Goldberg-variációk Johann Sebastian Bachtól.
A másfél órás „feltűnő megöregedést” egy 74 esztendős kamasz követte el, Jevgenyij Koroljov. A 45 éve Németországban élő orosz pianista köztudottan Bach-specialista. Nem kizárólag az eisenachi Mestertől játszik, de koncertjeinek mintegy fele róla szól. A Goldberg-variációkat több százszor előadhatta, Pesten is hallottuk már, s a darab számos felvétele látható-hallható vele hang- és képhordozón, vagy a különböző videómegosztókon, hivatalos, avagy kalózrögzítés által. (Ezt a mostanit is felvette a Magyar Rádió – nagyon helyesen.) A felvételek közös együtthatója, hogy nincs két egyforma közöttük és ez nagyon érthető is, így utólag.
Koroljov ugyanis nem tuti biztos recept alapján alkot, nem aprólékosan kidolgozott, vagy szabályok réges rég lefixált hatásmechanizmusa nyomán. Nem, ehelyett minden alkalommal megkísérli újraértelmezni a darabot, ami során az egyik este ide jut, a másikon meg oda. De semelyik előadás nem magasrendűbb a másiknál. Nincs tökéletes produkció, vagy ha igen, az ott van papíron, leírva abban a kottában, ami mindvégig moccanatlan feküdt a zongora tetején. S a művésznek nincs más dolga, mint előhívni magából az aznapi verziót. Valójában előadóművészeti filozófia ez, jelentős művészek esetében másoknál is tetten érhető olykor, csak esetleg ritkán ütközünk bele ennyire feltűnően, ennyire egyértelműen.
De persze, ha továbbgondoljuk, így vagyunk ezzel mi nézők-hallgatók is. Egész napi lótás-futás után beesünk a pazarul csillogó, felújított, ám kevéssé felfűtött Zeneakadémiára ezen a fagyos decemberi napon, hurcoljuk magunkban mindennapi nyűgeinket, gondjainkat vagy pillanatnyi örömeinket vegyesen. Szinte lerogyunk a teli koncertteremben és várjuk, mire jutunk ketten vagy még inkább hárman együtt: komponista, előadó és befogadó. Ki tudja meggyőzni a másikat és miről?
Koroljov nemcsak elfogódottan jött ki a színpadra, úgy is kezdett. A bevezető Ária fésületlenül, esetlegesen szólalt meg, mintha a művész pontos lenyomatát sugározná annak, ami éppen körülveszi. Persze, könnyű ezt utólag, a későbbi események tükrében így látni. Még az is megfordult a fejemben, hogy ez szándékos lehetett. Mert utána Bach (más nem lehetett) fokozatosan vette ki a gyeplőt a művész kezéből és emelte el Őt és vele együtt minket innen, a zaklatott napi rohanásból, a hűvös környezetből. És ugyan a gondos koncertrendező, Jakobi László külön felhívta a figyelmet arra, hogy ne köhögjünk, de ez inkább azért valósulhatott meg, mert Koroljovon keresztül működésbe lépett egy magasabb rendű akarat.
Valamikor a negyedik-ötödik variáció táján tűnt fel, hogy már nem fázom, s hogy elkezdtünk, mi nagyközönség együtt lélegezni a pianistával. Koroljov ezen az estén nem sietett, bár a szüneteket minimálisra csökkentette, szinte attacca játszva az egyébként monumentális alkotást. Ennek látszólag ellentmond, hogy valójában a művet mégis megfosztotta a monumentalitás üres bálványaitól, lehozta ide a földre közénk, a sok táncos-népies karakter mellé becsempészve az elmélyült filozófiát, de úgy, hogy mindezt valami földöntúli derű lengte körül. És bármily patetikusan hangzik is, a végén nem ugyanazzal a meggyötört-zaklatott lélekkel keltünk föl a székből, amivel leültünk. Ha ezt hívják megtisztulásnak, ám legyen. Persze ennek az árát fizette zongoristánk, akit ez a másfél órás folyamatos koncentráció láthatóan lemerített.
De Koroljov mégis ugyanazt mondhatta, amit mi, a teli Zeneakadémia ovációzó nagyközönsége: így kell, így szabad, így jó és még sok ilyet magunknak.
fotó:© Szöllősi Mátyás