Megtalált melódiák (A Debreceniek a MűPában)
2006. január 13.
Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem
Debreceni Filharmonikus Zenekar
Horváth Bence (trombita), Farkas István Péter (harsona)
Vez.: Kollár Imre
BRAHMS: Tragikus nyitány
KOVÁCS ZOLTÁN: Kettősverseny trombitára és harsonára
BRAHMS: II. (D-dúr) szimfónia
Hányan leírták már: nemes és szép hagyomány formálódik a Magyar Szimfonikus Körképnek keresztelt ájtatos Duna-parti (a szent folyó) zarándoklattal; legjobb vidéki és fővárosi zenekaraink búcsújárásával télvíz (múltbéli egzotikumra sóvárgó, a telet csak filmekből ismerő jövendő generációk okulására írom) idején a magyar kultúra büszkén magasodó katedrálisába, a Művészetek Palotájába.
Az \"út az amottani várba\" második etapja, a Debreceni Filharmonikusok szombat esti koncertje némi műsorrendbeli kétségekkel indult, amennyiben Ligeti György Melodienjét fájdalommal nélkülöznünk kellett. A közönségszórakoztató melódiákról ezúttal bizonyos Johannes Brahms és a szintén tehetséges, de kevésbé ismert Kovács Zoltán urak gondoskodtak, előbbi így nemcsak a D-dúr szimfóniával, de a Tragikus nyitánnyal, utóbbi pedig a trombitára, harsonára és zenekara írt Kettősversennyel járult hozzá az est programjához.
Tragikus nyitány, tragikus nyitás - vetnék komputerre gőzerővel a kínrímekre fogékony, nálam talán szigorúbb mérleggel mérő, kínos hanglemez-precízséghez szoktatott zord ítészek, kiket a magamfajta, elnézőbb tollú íródeákok bizonnyal lehurrognának alkalomadtán: szó nincs tragédiáról, csupán egy nehéz darab körülbelüli előadásáról. Más szóval, bár az est karmestere, Kollár Imre láthatóan mindent megtesz, hogy törekvő zenekarának játékát egyben tartsa, erőfeszítéseit csak ritkán koronázza osztatlan siker - a Tragikus nyitány nehézkesen, kopottan szólt, a zenekar energiáit, úgy tűnt, teljesen lekötötte a sűrűn szőtt szólamok egymáshoz igazítása, s a kifejezés pregnanciájára (a tragikum) már alig futotta az erejükből. A Debreceni Filharmonikusok igyekezetét akceptálva is azt kell mondjam, a darab, bár Kollár minden idegszálával próbált úrrá lenni a zenei történéseken, nem a bepróbáltság illúzióját keltve szólt, s tehetetlenül morzsolódott el a durva muzsikuskezek között.
A soron következő műsorszám, Kovács Zoltánnak, az Operaház fagottosának (aki nem mellesleg karmesterként, és - mint halljuk - zeneszerzőként is ambicionálja magát) versenyműve trombitára és harsonára. Nem állítható, hogy Kovácsot a fékeveszett modernizmus, \"a hangok kalodája\" vonzaná, vagy, hogy az elvakult újdonász-lendület hajtja őt a pályán. Kettőskoncertjét leginkább a huszadik század középső évtizedeinek a kétes szándékú modernizátorokat elutasító, zenei kifejezésmód tekintetében szilárdan az egész-melódiákra építő stílusa dominálja, nem ijeszt, nem aggaszt, nem zavar semmi, ami a polgári műélvezésben akadály, vagy a kerek dallamoknak kárára volna. Innen érhető leginkább a darab: témagazdagsága, invenciózussága, hangszerelési ötletei frissnek, ugyanakkor mégis keresettnek és nyomasztóan problémátlannak mutatkoztak, rendíthetetlenül muzikálisnak, bár mégis élveteg hatáskeresőnek hatottak. Az előadásért felelős Horváth Bence (trombita) és Farkas István Péter (harsona) rendre hozták a kötelező zenei minőséget, szépen artikulált, határozott hangú szólóiknak méltó kísérőjévé szegődött az időközben önmagára talált hajdúsági zenekar.
Ez a reményteljes formába lendülés nemcsak, hogy kitartott, de fokozódott a szünetet követően. Borúlátó várakozásaim, melyek a koncertet bevezető Brahms-darab előadása alapján rajzolódtak ki bennem a II. szimfónia várható minőségi pilléreit illetően, nem igazolódtak. S hogy az elején kezdjem, a biztos kézzel (és ezúttal kotta nélkül) irányító Kollár Imre egyetlen hosszabb mozdulatsorában is több valós elképzelés és interpretációs szándék húzódik, mint ugyane szimfóniát a nagynevű Londoni Filharmonikusok élén néhány hónap előtt abszolváló Kurt Masur egész estés ténykedésében. Ha szokatlanul gyorsnak nem is, feszesnek bátran mondható tempókkal dolgozó Kollárnak amellett, hogy határozott elgondolása (aminőket csak jeles, magasan kvalifikált dirigensektől hallani) van a D-dúr szimfóniáról, igyekszik azt a zenekarral, s rajtuk keresztül a közönséggel is megosztani - még ha azt ismétlések nélkül teszi is.
Csak hát a gondjaira bízott zenekar ismét nehezen, bár a nyitánynál lényegesen meggyőzőbb eredménnyel birkózott a súlyosabb zenei mondanivalót és technikai nehézségeket cipelő szélső tételekkel. Az Allegro nyitótétel, bár biztatóbb lendülettel szólt, mint a Tragikus nyitány, de éppúgy készséggel hajlandó volt felvonultatni a zenekar hiányosságait, pontatlanságok, kevéssé kidolgozott szólamarányok, nehézkesség volt tapasztalható itt is, ahogyan a zárótételben is. A két középső tétel, a bájos Adagio szépen, kellő egyensúllyal, a gondozott vonóskar jó teljesítményével szólalt meg, ugyanez igaz a Scherzóra is, mely legnagyobb örömömre igazi scherzóként, kecsesen, nem fontoskodó pszeudo-allegróként hangzott, tiszta, levegős fafúvósállásokkal, precíz kürtellenpontokkal. A zárótétel vehemenciáján a nehezebb sorsú szimfonikus együttesek bicskája sokszor ki-kicsorbul, a Debreceniek - helyenként leküzdhetetlen akadályokat látva maguk előtt - szükségmegoldásokba szaladtak, s bár ezek rajta hagyták bélyegüket a művön, \"a boldog szimfónia\" eufórikus fináléja mégis tartalmasan, magvasan szólt, s minden nehézség ellenére hiánytalanul megtalálta a maga melódiáit.
