Meglepetés (A Nemzeti Filharmonikusok karácsonyi hangversenye)

2010. december 23.
Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem

Nemzeti Filharmonikus Zenekar
Nemzeti Énekkar
Celeng Mária, Schöck Atala, Horváth István, Cser Krisztián – ének
Vez.: Kocsis Zoltán

HAYDN: Nelson-mise (Missa in augustiis), d-moll, Hob. XXII:11
"Kis Karácsony, nagy Karácsony" – Kocsis Zoltán meglepetése

*

Karácsony a legszebb ünnepünk! Ez a leggazdagabb, ezért nyújthatja kinek-kinek éppen azt, amire a legnagyobb szüksége van. Spirituális és profán. Intim, bensőséges, ugyanakkor szertelenül vidám. Befelé fordulás és társas dőzsölés egyszerre.

Ebbe a sokszínűségbe idén különösen beleillett a Nemzeti Filharmonikusok szokásos jótékonysági estje. December 23-án már hosszú évek óta tartanak a UNICEF javára hangversenyt, és mi úgyszólván már hozzászoktunk az ünnepi alkalomhoz méltó, emelkedett eseményekhez. Tavalyelőtt h-moll mise, tavaly Missa Solemnis, idén Nelson-mise.

De a beharangozott „Kocsis-meglepetés” kissé elbizonytalanított.

Persze, tudom én, hogy nagy muzsikus, nem nagyon szoktunk csalódni benne, de az ilyen meglepetés – mint afféle kikacsintás – gyakran kalandozik zenén kívüli területekre, és akkor már jogos lehet az aggály...

Abban biztosak voltunk, hogy a Haydn tetszeni fog, mégis meglepett az egész produkció szilárdsága, egységessége, érettsége. A jelzőket még sorolhatom, de nehéz pontosan körülírni. Ez már nem a pontosság, vagy az intonáció tisztasága. Nem a helyes tempókról és az egészséges hangzásról szól, hanem mindezekről együtt. Ha tényleg egyetlen szót szabad csak mondani, talán a „kiegyenlített” lenne a legmegfelelőbb. Egyszerűen jó érzés volt.

Húsz éve még élcelődtünk az archaikus rézfúvók, a natúrkürtök és -trombiták hamisságán. Ugyan manapság már inkább fordítva szokott lenni, mégis, a Nemzeti Filharmonikusok rezesei modern hangszereiken is kifogástalanul intonálva, illúziókeltő tömörséggel szóltak.

A szintén szépen teljesítő szólisták közül pedig azért szeretném Celeng Máriát külön is kiemelni, mert a mindössze 22 éves szoprán beugróként is úgy énekelte végig a rendkívül nehéz szerepet, hogy az bármelyik nagynevű profinak is becsületére vált volna.

Talán érdekes lehet még a következő adalék: aznap reggel a „Kimernya?” aktuális feladványának éppen egy Nelson-mise-részletet választottam, természetesen nem véletlenül. Nekem akkor éppen egy londoni (Hickox-féle) felvétel került a kezembe, de több kiadvány emlékeit is utólag saját helyére téve úgy gondolom, hogy a Nemzeti Filharmonikusok hangversenye valamennyinél jobb volt, és ez nagyon sokat jelent.

A koncert második félidejében aztán jött, ami még nem volt. A meglepetés! Az attrakció, a releváció!

Népdalok egynémely tréfás feldolgozását már hallottuk korábban is (talán nem csak én emlékszem Vujicsics Tihamér Az árgyélus kismadár című örökbecsű művére), de Kocsis egy kifejezetten nagyszabású, apparátusban és időben is nagyigényű szimfonikus költeménnyel rukkolt elő a „Kiskarácsony, nagykarácsony” kezdetű dallamra. Az idézett szerzők és idézett stílusok felsorolásával esetleg azt sugallanám, hogy egyszerű zeneszerzői stílusgyakorlatokat hallunk, de ez a kompozíció ezen messze túlmutatott.

Iróniában és öniróniában gazdag, fergeteges paródia volt. Az orgánumtól a korálon keresztül Járóka Sándorig, Richard Strausstól a jazzbandig. A hangszerelés is virtuóz és nagyvonalú volt, helyenként jócskán túllépve a szimfonikus nagyzenekar megszokott keretein.
A nagy mű végül nem csupán az alpesi kürtnek vagy a cimbalomnak adott feladatot, hanem a közönség rekeszizmainak is. Nem kevesen nyerítettek és vihogtak hangosan, én magam viszont csak könnyezve viaskodtam a visszafojtott röhögéssel.

Nagyszabású, maradandó alkotás. Nem tudom, milyen formátumban kellene megörökíteni, de örömmel üdvözölném, mondjuk, egy NFZ-évfordulós DVD műsorán.