Megdicsőült este (BFZ, Schönberg, Mahler)

2008. szeptember 10.
Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem

Budapesti Fesztiválzenekar
Christianne Stotijn, Robert Dean-Smith (ének)
Vez.: Fischer Iván

SCHÖNBERG: Megdicsőült éj, Op.4
MAHLER: Dal a Földről

Újabban nincsenek univerzális karmesterek – igaz, még mielőtt ismét elkezdenénk a régieket és csak a régieket dicsőíteni, szögezzük le, hogy többnyire ők is specialisták voltak. Toscanini, Serafin, vagy Sabata inkább az operában, Böhm a klasszikus szimfonikusokban jeleskedett, Walter Mahlernél volt otthon, Jochumról pedig leghamarabb Bruckner jut eszünkbe.

Mintha Fischer és a BFZ is kezdené megtalálni azt a terepet, ahol a legjavát képes nyújtani, ahol és amiben képesek kiemelkedőt alkotni.
Persze Fischer nagyon is tisztában van együttesével – és saját magával –, így nem véletlenül helyeznek nagy hangsúlyt a német posztromantikus repertoárra. Ez az a terep, ahol az egyébként megnyugtatóan magas szintet felül tudják múlni. Ráadásul ezen a területen mintha a vendégszólistáikat is kitüntetett gondossággal választanák.

Élénken emlékszem arra az éteri Ariadné-jelenetre, amiben Jane Eaglen mellett Virginie Pochon, Valerie Condoluci és Daniela Denschlag egy-egy plusz emelvényen énekelt úgy, akár az álom. Jut eszembe, Fischerék egyik favoritja, a most fellépő Dean-Smith már azon a koncerten is szerepelt. (De ő egyébként is visszatérő vendég nálunk. Igaz, a BFZ 2004-es, koncertszerű Walkür-felvonásán én nem hallottam, de akkor ott voltam, amikor a Délnémet Rádió Zenekarának társaságában a Gurre Liederben lépett fel.)

Szóval: bíztunk ebben a koncertben, és nem csalódtunk.

A Megdicsőült éj előadásában lenyűgözött annak a kontrasztnak az ereje, ami a viszonylag nagy létszámú vonószenekar sokszínűsége, és a minimum alá szorított, szub-pianissimo hangzás között feszült. Szerencsére ezek a szub-pianissimók egy pillanatra sem váltak érzelgőssé, sőt, egyfajta neurotikus vibrálást, izgalmat és feszültséget hordoztak. Ennek a feszültségnek az oldása, a leghalkabbtól a még halkabbig vezető megnyugvása maga volt a katarzis.

A megismételhetetlen szépség érzését erősítette az a felismerés, hogy ilyen előadással semmilyen hangfelvétel nem versenyezhet. Ahhoz az analóg hordozó zajos, a digitális pedig torz. Nincs olyan „high end audio”, ami ilyen halk szövetben le tudná képezni a belső szólamokat, és az azokból épphogy kiemelkedő szólókat. Nem tudom, halljuk-e még valaha ezt és így...

A Dal a Földről erényei és problémái egészen mások. Először is, ennek a műnek az esetében a hangfelvétel nagyon is erős, meghatározó viszonyítási pont. Sok kiadványt ismerhetünk a műből, de az 1952-ben, Bécsben rögzített, Bruno Walter vezényelte produkciót mindenki ismeri, és hatása alól nem vonhatjuk ki magunkat. Ebben jelentős szerepet játszik Julius Patzak is, de igazából Ferrier sötét hangszíne és „monumentalitása” az, ami egyszerűen pótolhatatlannak tűnik.

Nem kell tételről tételre várni, hogy felismerjük, sem Dean-Smith, sem Stotijn nem rendelkezik azzal a volumennel, mint az említettek, de egy perc időnk sincs arra, hogy valamiféle hiányérzet legyen úrrá rajtunk, mert mindketten bírnak egy nagyon is markáns, jó tulajdonsággal. A szövegmondás, a deklamáció, mondhatni a „színészi játék” mindkettejüknél nagyon erős, ráadásul Fischer nagyon határozottan számít és épít erre – és a mű megszületik. A Dal a Földről most nem monumentális, hanem leíró és érzékeny.

Mint mondtam, már amikor odamentünk is tudtuk, hogy nem fogunk csalódni. De amit kaptunk, az több volt mint szép és jó. A szerzőhöz és műhöz való viszonyt, sőt a hallgatót magát is megváltoztató, „nagy” koncert volt.