Még egyszer a Pannon Filharmonikusokról

2004. május 18.
Olasz Kultúrintézet
Pannon Filharmonikusok
Janzsó Ildikó - cselló
Vez: Hamar Zsolt
DVORÁK: Csellóverseny
RACHMANINOV: II. szimfónia

Ebben az évadban immáron harmadszor volt szerencsém a Pannon Filharmonikusokhoz az Olasz Kultúrintézet nem teljesen ideális akusztikájú nagytermében. A pécsi zenekar először - amolyan kedvcsináló koncerttel - tavaly decemberben lépett fel Budapesten, igen nehéz, Schönberg, Ibert és Mahler nevével fémjelzett műsorral. Áprilisban hallottam őket másodszor, és a hangverseny tapasztalatairól a Momus hasábjain is beszámoltam. A harmadik találkozásra május 18-án került sor. Érzésem szerint a zenekar játéka folyamatosan javuló tendenciát mutat, és ezen az estén már kifejezetten magas színvonalon muzsikáltak.

A műsorválasztás ezúttal némileg konzervatívabb volt: az első részben Dvorák Csellóversenye szólalt meg. Nem állítom, hogy jobb híján, mert kiváló műről van szó, ám az tagadhatatlan, hogy ha csellista vendége van egy zenekarnak, ez a leggyakrabban elővett műsorszám. A szólista ezen az estén Janzsó Ildikó volt, aki igen szimpatikus művész, érzékeny játékosa ennek a kissé férfias hangszernek. Főként a lassabb részekben volt megragadó az interpretációja, azonban játékából helyenként mintha hiányzott volna valamiféle melegség. Ezzel együtt nagyszerű teljesítményt nyújtott, és méltán aratott sikert.

Az este második felét Rachmanyinov II. szimfóniája töltötte ki a maga több mint 50 perces játékidejével. Ez a darab nem tartozik a legnépszerűbbek közé, a hallottak alapján azt kell mondjam, ez többé-kevésbé érthető is. Bár az elmúlt években a Nemzeti Filharmonikus Zenekar és vezetője, Kocsis Zoltán is mindent megtett az inkább zongoraversenyeiről ismert orosz romantikus zeneszerző szimfonikus műveinek magyarországi rehabilitálása, vagy inkább elfogadtatása érdekében, mégsem állítható, hogy a pesti koncertéletnek meghatározó elemei lennének a Rachmanyinov-szimfóniák és szimfonikus költemények. Talán nem is baj, hiszen ezt a fajta későromantikus, túlzásoktól sem mentes, csapongó muzsikát az egyszeri halandó minden bizonnyal csak apránként adagolva, kisebb dózisokban képes befogadni.

A II. szimfóniából ráadásul hiányzik az invenció, hiányoznak a bőven áradó dallamok, amelyek például a szerző 2. zongoraversenyét olyan szeretni valóvá és ellenállhatatlanná teszik. A művet kissé leegyszerűsítve a Zenekari effektek és hangszerelési technikák haladóknak alcímmel is illethetnénk; ebből a szempontból kétségkívül remekművel van dolgunk. A Pannon Filharmonikusokon semmi nem múlott, a zenekari színek és effektusok széles skáláját vonultatták fel, \"mertek nagyot szólni\", ami teljesen helyénvaló egy effajta darab esetében. A harmadik, lassú tétel volt talán a legsikerültebb, a sok szempontból francia filmzenére emlékeztető részek tényleg emlékezetesek maradnak.

A zenekar művészeti vezetője és az est dirigense, Hamar Zsolt hosszú ideje kiváló munkát végez Pécsett, és a munkájának gyümölcse ezen a koncerten érett be igazán. A hangzás mindvégig telt volt, kiváltképp a Rachmaninyov-műben, a rézfúvósok ritkán tapasztalható magabiztossággal és szerfölött meggyőzően játszottak. Örömmel konstatáltam, hogy Hamarnak még a dinamikai váltások és az apróbb részletek kidolgozására is maradt energiája. A koncert nagy tanulsága, hogy a pécsi orkesztra véglegesen kinőtte a \"vidéki zenekar\", vezetője pedig az \"ifjú tehetség\" titulust. Éppen ezért kéretik őket nagyon is komolyan venni! Mindenesetre a pesti közönség hálásnak mutatkozott a zenekar iránt, amit a zenészek Dvorák ráadásként adott Szláv táncával köszöntek meg.