Mécsláng és tűzvész (Az NFZ rekviem-hangversenye)

2011. október 26.
Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem

Nemzeti Filharmonikus Zenekar
Nemzeti Énekkar
Suren Bagratuni – gordonka
Rácz Rita, Németh Judit, Pataki Adorján, Cser Péter – ének
Vez.: Kocsis Zoltán

CSÍKY BOLDIZSÁR: Gulág
SOSZTAKOVICS: 1. gordonkaverseny
MOZART: Requiem

*

Tíz pontból tizet lehetne adni a műsor-összeállításra, a két, emlékekkel terhelt hétvége között keresve sem lehetne jobb hangversenyprogramot szerkeszteni – a nyitó darabot köthetjük októberi forradalmunkhoz, a Requiemet Halottak napjához, s bár konkrétan egyikhez sem kapcsolható, a két pillér közé illesztett versenymű a Sosztakovicsra jellemző tónusok miatt tökéletesen passzol e keretbe.

Csíky Boldizsár 2008-ban íródott szimfonikus emlékműve szép, nyugodt darab, és pont attól szép, hogy nyugodt: a borongó hangvétel és a harmonikus polifon részeket megszakító kitörések ellenére az emberi méltóság megalázásából nem a megalázást, hanem a méltóságot idézi meg, a hangos tiltakozás helyett valamiféle rezignáltság, szinte fátylat borító visszaemlékezés dominál a műben. Kihallható belőle az, amit a szerző egyszer említett, miszerint a túlélők elbeszéléseinek már-már szenvtelen objektivitása volt rá a legnagyobb hatással. A darab íve is szép, csendes keretek között feszül: mélyvonósokkal indul, és a mélyben is zárul – férfikar mormolja a De profundis zsoltáridézetet.

Ritka párosítást hozott az október a honi hangversenyéletbe: Sosztakovics 1. gordonkaversenyét ebben a hónapban a BFZ és az NFZ is műsorra tűzte (előbbi zenekar ráadásul három alkalommal). Összehasonlításnak nincs sok értelme, legalábbis minőség tekintetében, az ízlés pedig már más kategória – kinek mi jön be? A Fesztiválzenekarral fellépő Truls Mørk szenvedéllyel párosuló, szikárabb, szárazabb csellóhangja, vagy az e koncerten a Heinrich Schiff helyére beugró Suren Bagratuni gömbölyűbb futamai? S ha találtunk is időnként hamisságot az örmény szólista játékában, mit sem számított, hisz nem rontotta el az összképet. Húzós tempójúnak találtuk a lassabb részeket? Sebaj, mert ugyanakkor Kocsis és a zenekar mutatott pár olyan búvópatakot, amelyek más előadásban eddig nem tűntek fel. Sosztakovics csellóversenye tartalmas, mély darab, ha az előadók rákészülnek, csak gazdagítani tudják élményeinket.
Gazdagították is (mindkét zenekar), s a műsort illetően fokozni talán csak akkor lehetett volna ezt a félidőt, ha anno Sosztakovics is megkapja a sanszot, hogy direkt, programszerűen, deklaráltan írhat a Gulag világáról…

Mozart Requiemje elszomorított, lehangolt, amit rendjén valónak is tartanék, ha a műről lenne szó, de sajnos nálam maga az előadás érte el ezt a hatást. Nem tudom, ki miképp van vele, én valahogy nem tudok ráhangolódni a közelgő mécsesgyújtásokra úgy, ha egy halotti misét hallgatva azt tapasztalom, hogy a zene csak rohan, rohan, majd koppan a falnál, pár másodpercig csend van, és kezdődik minden elölről.

Persze, mint fentebb írtam, az ízlés külön kategória, s talán csak én vélem úgy, hogy ami működik Sosztakovicsnál, az nem a legideálisabb Mozartnál. Mindenesetre az első rész ünnepekhez, emlékezésekhez méltó produkciói után sem katarzist, sem megnyugvást nem hozott számomra a Requiem, viszont kezdem érteni, mi bajuk a hagyományos operaelőadások híveinek a rendezői színházzal, s egyre otthonosabban érzi magát fejemben az a gondolat, hogy a dirigál és a vezényel szavaink csak a szóismétlések elkerülése végett tekinthetők egymás szinonimáinak.