Máté-passió / Haselböck

2007. március 26.
Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem

Wiener Akademie
Musica Angelica Baroque Orchestra
Chorus Sine Nomine
Andreas Karasiak, Stephen Salters, Lynne Dawson, Carlos Mena, Mark Bleeke, Klaus Martens
Vez.: Martin Haselböck

BACH: Máté-passió

Vajon miért nem tudunk önfeledten örülni egy Máté-passiónak, és élvezni a gyönyörű, megindító zenét? Ez a kérdés kavarog bennem a koncert óta, és a választ keresvén mindig ugyanoda jutok.
Pedig nagyon készültem rá, s ugyan egy fárasztó nap, és jó egyórás dugóban ácsorgás után értem oda a Duna partjára, de annál inkább felüdülést hozhatott volna a produkció.

Az egész tulajdonképpen jól indult. Kezdetben egy kissé ijedten konstatáltam, Haselböck mennyire egyéni stílusban vezényel, de a mozdulatrendszer sajátos mivolta nem köszönt vissza hangzásbéli hiányban, így ezen könnyen túllép az ember, és átengedi magát a nyitókórus hullámzó hömpölygésének. Erre a tételre is jellemző, de tulajdonképpen az egész interpretációról elmondható, hogy a koncepció világos, érthető; a hangzáskép transzparens, élő, lüktető a ritmika, s mindez a karmesteren kívül a remek formát mutató kórus-, és a viszonylag jól teljesítő zenekari tagokat dicséri, akik tehetségükhöz, felkészültségükhöz mérten jól valósították meg a dirigens elképzeléseit. Úgy is fogalmazhatnék, nem ájtatos, inkább tempós, áttetsző, természetesen egyszerű volt az egész előadás.

Jóval vegyesebb a kép a szólistákat illetően. Ritka szép hangú kontratenort sikerült találnia Haselböcknek. A programfüzetből nem derült ki egyértelműen, ki kicsoda - csak az Evangélista és Jézus volt külön említve, női név pedig csak egy szerepelt, így e három szereplő azonosítása nem okozott problémát -, de az illető valószínűleg Carlos Mena névre hallgat. Hangját már a nyitótételben megcsodálhattuk, mert a koráldallamot ezúttal ő énekelte a gyermekkórus helyett.

Tulajdonképpen az Evangélista nehéz szerepét éneklő Andreas Karasiakkal is elégedettek lehettünk. Szerepfelfogása inkább a tárgyilagoshoz volt közelebb, mint a drámaihoz, el tudtam volna viselni temperamentumosabb elképzelést is, de a technikai megvalósítás tökéletes volt, s neki is kellemes, bársonyos hangja van.

A Jézus szavait megszólaltató Stephen Salters esetében már komolyan keresni kell a dicsérhető momentumokat. Hangja nem nevezhető basszusnak. Igazán nem tudom, hogy akkor minek, mert sem alul, sem felül nem szólt meggyőzően, a középregisztere viszont mattnak tűnt, talán ezt kompenzálandó kevés kivétellel végig a forte dinamikát favorizálta, és erős harcban állt a német nyelv kemény mássalhangzóival.

Jóllehet nem bír súlyos, nehéz szopránhanggal, Lynne Dawson produkciója mégis nélkülözte a könnyedséget, és attól tartok, ennek technikai okai vannak. Ugyanez mondható el a két, eddig még nem említett úriemberről is.

Összességében nem volt rossz produkció, de az énekes szólisták közül túl sokan hagytak maguk után kívánnivalót ahhoz, hogy az emberben ne maradjon erős hiányérzet.