Manon Lescaut

2001. március 23.
Erkel Színház

PUCCINI: Manon Lescaut

Úgy egy évtizede láttam utoljára Budapesten operaelőadást. Akkor a Carmen első két felvonását bírtam ki. Az Opera évek óta tartó színvonalsüllyedése végül azt mondatta velem, többet ne reménykedjek, ne kísérletezzek.
Időközben élvezhettem előadásokat Bécsben és a Metropolitanben, Prága három színházában, a Flamand Operában, Brüsszelben, Salzburgban és Veronában, de Szegeden vagy Londonban is.

Hogyan viszonyul ezekhez a tapasztalatokhoz az Erkel Színház új Manon Lescaut-produkciója?
Kezdjük azzal, ami egyértelmű. Valló Péter rendezése nem tesz sok kárt Pucciniben. Az első felvonás nyitóképében, ha bor helyett csapolt sört szolgálnának fel, akár a múlt század harmincas éveiben érezhetnénk magunkat, Prága-Smichov egy kültelki csapszékének kerthelyiségében. A II. felvonás Geronte luxuskéglije, a következő színpadképe realista (és valóban szép - Szlávik István munkája), hogy aztán az előadás végére a rendező valami sci-fi film világába vigyen bennünket. Des Grieux-t láthatjuk érettségiző öltönyében, Manont pazar kosztümben, egyszóval nagy összekutyulás minden, a recenzens számára érthető logikai fonál, koncepció nélkül.

Rico Saccani dirigált. Volt néhány izgalmas momentum -így a második finálé - de az este alapján Saccanit inkább ügyes mesterembernek, semmint jó, szenzitív művésznek tartom. Hiányoztak a színek, a líra (ha Olvasóink közül valaki hallotta Vaszy Viktor szegedi Manonját, minden bizonnyal megérti, mire gondolok). Zavart időnként a rézfúvósok és a vonósok közötti balansz teljes hiánya is - leginkább a behajózási jelenet zárásakor, amikor a felvonást záró diadalmas dúr akkordok abszolút elnyomták a vonósokat. Hatásos volt persze ez a kulisszahasogató hangözön - de Puccini feltehetően tudatosan írt vonósszólamokat is...

A comprimariókat illetően Bécsben időnként rosszabb a helyzet. Nomen est omen - Klein Otokár hanganyaga egyszerűen kicsi Edmundéhoz, de telitalálat volt Szilágyi Béla fogadósa, kétszeresen muzsika a fülnek Megyesi-Schwartz Lúcia Táncmestere.

Most érkeztem a nehezéhez. A rendelkezésre álló életrajzi adatok szerint a négy főszereplő közül egyedül a szoprán van még innen az ötödik X-en. Sólyom-Nagy Sándor (Geronte de Ravoir) és Ötvös Csaba (Lescaut őrmester) esetében a kor nem zavaró, mindkét voce elégséges a szerepek elénekléséhez, színészi alakításuk pedig több, mint adekvát.

Kelen Péter éneklési stílusa, hangképzése viszont korábban is idegen volt számomra, s hiszem, hogy ez a matéria mindig is inkább Mantuai herceg, semmint Forza-Alvaro, vagy inkább Rinuccio, és nem Des Grieux volt. Ugyanakkor unfair lenne nem méltatni szenvedélyét, átélését, színpadi játékát. Lehetett ezen az estén őt nem szeretni - de tisztelni kellett.

A címszerepben Tokody Ilona. Alakja még mindig kislányos, kecses. Arca - nos, hát nem egy tizennyolc éves leánykáé, három évtizede volt az. És a hang? Rengeteget veszített erejéből, az orkesztert sokszor nem viszi át, helyenként-időnként fémes csengésűvé kezd válni. És mégis. Tokody éppúgy megigéz, mint bő két évtizede, amikor először láttam a Végzet hatalma Leonórájaként. Egy-egy pianissimo végigsuhan, átlebeg az Erkel nézőterén, és még mindig ő a Nő, sőt, a NŐ, filigrán, gracilis, vagy éppen hódítóan sugárzó szépség. Nem számít a test öregedése, a hang kopása, eszményi és hiteles tud lenni.
Ráadásul működik a galvanizmus közte és Kelen között, ahogyan mindig is működött, kettejüknek köszönhető, hogy az előadás élménnyé tudott válni. Nem felejthetetlenné, ám soha ne legyen ennél rosszabb, a Wiener Staatsoperben vagy a Covent Gardenben se.

Talán nem egy operakritika szerves része, de nem tudom megállni, hogy elmondjam: ennyire lepusztult színházban sosem jártam. Az Erkel jelenlegi állapotában összmagyar nemzeti szégyen.
Amúgy fél ház lehetett (bérletszünet), szerencsére külföldit alig hallottam...