Manócska lecsücsült (A Concerto Budapest második gyerekelőadása)

2012. november 25.
Concerto Zeneház

A Concerto Budapest művészei
Méhes Csaba (pantomim), Szabó Anna (mesemondó)
Műsorvezető: Iván Gábor

Félénk–bátor (Manó bérlet)

*

Szeptemberben igen elégedetten távoztunk a Concerto Budapest szezonkezdő gyerekműsoráról, s elég egyértelműnek tűnt, hogy az előadás sikere a frontemberek képességei mellett a jól kitalált szerkezetnek volt köszönhető.

Most, a második alkalom után, ha csalódásról nem is beszélhetünk, az mindenképpen megállapítható, hogy az első Manó-koncert kiegyensúlyozott, kicentizett arányaihoz képest némi borulást lehetett tapasztalni, ami ugyan nem rontotta jelentős mértékben a műsor élvezeti értékét, de azért hatása érezhető volt.

Hogy mi ment picit félre, azt nyilván kielemzik a közreműködők, az mindenesetre feltűnt, hogy a célközönség ezúttal kevésbé lett bevonva a játékba, a gyerekek szinte csak epizódszerepet kaptak. Erre rakódott rá, hogy a felnőttek „funkciói” is összekeveredtek: a pantomimes (Méhes Csaba) beszélő-feladatot is kapott, a műsor felénél bejött egy új mesemondó (Szabó Anna), amivel egyidejűleg a műsort addig vezető Iván Gábor színészkedésbe kezdett – nem lehetetlen, hogy mindez megzavarta a gyereknézőkben a beleéléshez, az azonosuláshoz szükséges stabilitást.

Mindemellett talán az is hátráltatta még a közreműködőket, hogy a mostani témául választott tulajdonságpárt (félénk–bátor) nem is olyan könnyű változatos módon, az önismétlés veszélye nélkül megjeleníteni.
Különösen igaz ez a zenére, hiszen végtére is a mélyben, a felszín alatt erről szól ez az egész: nem szimpla gyerekelőadásról van szó, hanem egy olyan eseményről, amelyen egy szimfonikus zenekar készíti elő az utat leendő bérleteseinek.

Tudna valaki hirtelen mondani bátor zenét? Esetleg félénket?
Ezt nyilván meg lehetet volna oldani biztonsági játékkal is, tanulmányok és hétköznapok próbái során unalomig gyakorolt, vízcsapból folyó darabokkal. Hiszen elvileg mindegy, mi szól a háttérben, egy lassú melódiára bármikor ráüthető a félénk, egy gyorsra meg a bátor jelző.

Én kifejezetten örültem, hogy a Concertósok olyan műveket választottak, amiket – az egy Pizzicato-polka kivételével – nemhogy gyerekek nem hallhatnak túl sűrűn, de a felnőtteknek szóló koncertprogramokban sem a „Közönségcsalogató” kategóriában találhatunk meg. Nem csupán a házigazda szerepe mellett a projekt művészeti vezetését is ellátó Iván Gábor (vélhetőleg ezekre az alkalmakra készült) kompozícióira gondolok, hanem például Farkas Ferenc Régi magyar táncaira, sőt, továbbmegyek: volt abban valami élvezetesen perverz, hogy miközben az ország lakosságának jó része ezen a hétvégén legmeghatározóbb zenei élményként Jimmy fiának az X-Faktorból történő kiesését könyvelhette el, addig a Concerto Budapest gyerekkoncertjének közönsége a szelídség ábrázolásaként Edgar Varèse Density 21.5 című darabjából hallhatott részletet.

Ezt a második Manó-előadást kifejezetten azért néztem meg, mert minden sorozat sikeres kezdete után érdekes kérdésként vetődik fel, hogy mennyire működik „ugyanaz még egyszer”, mennyire kidolgozott a koncepció, kicsiszolt a módszer, másodjára vajon rutinszag érződik-e, vagy éppen ellenkezőleg, a közreműködők személyes varázsa viszi a show-t?
A válaszokat megkaptam.
És, ha tehetem, harmadszorra is rászánok majd egy délelőttöt – akkor már azért, hogy lássam, milyen csodákat tud művelni némi finomhangolás.