Majdnem az egész világ (A Mahler-ünnep nyitóestje)

2008. szeptember 6.
Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem

Budapesti Fesztiválzenekar
A Magyar Rádió Női Kara és Gyermekkórusa
Ács Ákos – klarinét
Birgit Remmert – ének
Vez.: Fischer Iván

CSEMICZKY MIKLÓS: Scherzo all’ongarese
DUBROVAY LÁSZLÓ: Magyar rapszódia klarinétra és zenekarra
MAHLER: III. szimfónia

Az idei Budapesti Mahler-ünnep nyitókoncertje két új magyar kompozíció bemutatójával kezdődött. Bár Mahler III. szimfóniáját manapság szinte kivétel nélkül úgy adják elő, hogy egymaga foglalja el az egész este műsorát, a zenekar és Fischer Iván nagyon szép gesztusának éreztem, hogy egy ilyen ünnepi estén – amely nyilvánvalóan számos, a világ zenei életére hatással lévő külföldi szakember figyelmét is felkelti – lehetőséget ad zeneszerzőink széleskörű bemutatkozására.

Mindkét kompozíció talán a – Ránki György szavaival – „neonormális” irányzatba sorolható, egy-két kisebb ötlettől eltekintve hagyományos úton jár. Egyszeri meghallgatás alapján Csemiczky Miklós Scherzóját éreztem kevésbé sikerültnek, főleg a könnyed, valóban scherzo-témák helyenként vaskos hangszerelése tűnt nem egészen helyénvalónak.

Dubrovay László Magyar rapszódiája már nagyon szép, komor bevezető hangjaival megragadott. A mű jól felépített, igazi rapszódia, élvezetes klarinétszólóval. Néhány héttel ezelőtt a szerző CD-jéről írván rosszallóan tettem szóvá egy-két esztrád-zenei könnyedségű megoldását – ezúttal ilyen kifogásom se volt. Ha a műnek nem a szokásos sors jut osztályrészéül (egy bemutató, s a többi néma csend), én szívesen meghallgatom újra.

Szünet után következett a Harmadik szimfónia.
Ha valaki nem szereti a Mahler zenéjét, és érveket szeretne gyűjteni nemtetszése igazolásához, ennél a szimfóniánál aligha talál jobb lelőhelyre. Pillanatok alatt rengeteg „kézenfekvő hibát” tud begyűjteni. Csak példaként néhány: a terjengősség (másfél óránál hosszabb előadási idejével a leghosszabb rendszeresen játszott szimfónia); a klasszikus tételarányok teljes felrúgása (hat tétel, az első több mint fél óra, az ötödik kevesebb mint öt perc); egy túlnyomó többségében tisztán zenekari mű előadásához néhány percért egy női és egy gyerekkórus színpadra „rángatása”, s mindehhez az a különös ideológiai zavar, hogy a szöveg az egyik tételben (a keresztény hívőnek aligha nevezhető) Nietzsche Zarathustrájából származik, a következőben pedig ártatlan gyermeki harangszó mellet Jézusról és Szt. Péterről énekelnek.

Mégis, ez az a mű, amely – az én személyes, s nyilván megkérdőjelezhető véleményem szerint – bármi másnál teljesebben leírja, magába foglalja az egész mindenséget! Megtalálható benne a Világ, minden bölcsességével és balgaságával, vásári hangzavarával és áhítatos csendjével, kegyetlenségével és jóságával, közönségességével és emelkedettségével, filozofikus gondolataival és naiv-tiszta hitével, szelíd komolyságával és szarkasztikus humorával, józan rendszerezettségével és eszement őrültségével, gyűlöletével és szeretetével. Hol lenyűgöz hatalmas zenekarának dübörgésével, hol meg elvarázsol végtelenül letisztult kamarazenei hangzásával. Egyszer rácsodálkozunk a szólókürt éteri hangjára, másszor meghatottan hallgatjuk a tiszta gyermekhangok bim-bamozását. És ha valakinek mindez kevés, a végén ott van a bő húsz percen át hömpölygő, párja-nincs szépségű himnikus zene – amelynek rám gyakorolt hatását csak azzal tudom jellemezni, hogy minden meghallgatásakor rettenetesen sajnálom, milyen hamar véget ér...

A Harmadik szimfónia sok nagyon szép budapesti előadásán voltam jelen (ha nem tévedek, az elmúlt négy évtizedben valamennyin). Örökre emlékezetes marad, amikor Hans Swarowski mintegy negyven év szünet után tűzte műsorra a Zeneakadémia nagytermében (ahol az előadói apparátus alig fért el, a gyerekkórus az oldalerkélyre szorult), s az utolsó tétel felülmúlhatatlan ihletettséggel szólalt meg. Óriási meglepetés volt számomra, amikor a bolgár Konstantiv Iljev éppen a nyitótétel tipikusan bécsi karakterét tálalta nagyszerű hitelességgel (igaz, Swarowski tanítványa volt, akárcsak Fischer Iván), s a művet nyitó gyászzene aligha szólhat megrendítőbben, mint – a nem éppen Mahler-karmesterként jegyzett – Lamberto Gardelli egykori tolmácsolásában.

S milyen volt most, a szeptember 6-ai előadás? Természetes, hogy egy ilyen hatalmas mű előadása rendkívüli terhet ró valamennyi közreműködőre, s valószínűleg a zenekarnak jobbat tett volna, ha előtte nem kell két bemutató feladatait megoldaniuk. Az első tétel indítása nem sikerült túl biztatóan, a fúvósok nem mindig léptek be tökéletes szinkronban. Azután fokozatosan javult az előadás, s amikor a gyászzene a tétel második felében visszatért, minden a helyére került – mintha egy másik zenekart hallottunk volna. A második gyászzenéből „vidám” indulóba átvezetés megoldása egyébként is Fischer Iván nagy pillanatai közé tartozott. A Fesztiválzenekartól elvárhatóan szép volt a második és a harmadik tétel megoldása (ámbár az én ízlésemnek túl halk volt a színfalak mögött megszólaló postakürt).

Az est egyik nagy élményét jelentette Birgit Remmert szólóéneke a negyedik tételben. Produkciójából elsősorban stílusérzékét kell kiemelni; pontosan tisztában volt azzal, mit, milyen környezetben tolmácsol. Szép volt a női kar és a gyerekkórus az ötödik tételben, s az utolsó ütemekben – a pontosság mellett – végre azt az önfeledt örömet is érezni lehetett a gyermekek hangjában, hogy ők most a zeneirodalom egyik legnagyobb alkotásában bimbamozhatnak!

Az utolsó tétel előadásában ismét akadt néhány gikszer (pillanatnyi félreértés se legyen: a pontatlanságok csak azon a színvonalon tehetők szóvá, amelyet a Fesztiválzenekartól várhatunk el: azaz a világ legnagyobb zenekaraihoz mérten), s egy kissé akadozott az utolsó ütemek mindig mindenkit magával ragadó emelkedettségének fokozatos, nagy ívű előkészítése.

Egész este hiányoltam egy kissé a mélyvonósok erejét, nem „haraptak” úgy, ahogy elvárható. Ebbe talán belejátszott a szokatlan ülésrend is, a gordonkák „elbújtatása” az első hegedűk mögé, s a bőgök háttérbe ültetése, a színpad lezáró falához. (Ezen megjegyzésem értékeléséhez talán azt is le kell írni, hogy a földszint 6. sorában ültem, lehet, hogy az erkélyen más volt a zenekari hangzás egyensúlya.)

Tartok tőle, apróbb kifogásaim felsorolása egyesekben azt a képet rajzolja ki, hogy Mahler III. szimfóniájának ez az előadása nem jelentett nagy élményt. Tévedés; összességében szép este volt – ha nem is a maga teljességében, de elénk varázsolódott a Világ. S ez nem kevés!