Mahler-ünnep 1.

2005. szeptember 6.
Nemzeti Hangversenyterem

Budapesti Fesztiválzenekar
a Magyar Rádió Énekkara
Lisa Milner (szoprán)
Birgit Remmert (alt)
Vez.: Fischer Iván

Mahler-ünnep
MAHLER: II., c-moll (\"Feltámadás\") szimfónia

Néhány évvel azután, hogy Nietzsche kijelentette: \"Isten meghalt\", Mahler szimfóniát írt a feltámadásról, vagyis arról, hogy nyomorult földi létünknek van valami transzcendentális, magasabb rendű folytatása - Istentől kapott értelme. Melyiküknek volt igaza?

Egy jó gondolatra akadtam a Seiji Ozawa által vezényelt Második szimfónia kísérőfüzetében.
Mahler egy nagy koncertterembe szánta a Második szimfóniát: a liberális polgárság szekularizált templomába, ahol a figyelem a karmesteri pulpitusra irányul, az oltár világi megfelelőjére. A tizenkilencedik század vége felé fel is épültek ezek az oszlopokkal teli díszes katedrálisok. Ilyen a Musikvereinsaal, az új Gewandhaus, a Concertgebouw, a Carnegie Hall.

Arról nem tudhatott a nyűglődő budapesti operát megnyitása után néhány évvel fényes színvonalra emelő mester - sokan arra gondolnak, talán ma is csak ő segíthetne -, hogy Pesten az övétől számított harmadik évszázadban épül csak fel olyan zenepalota az Operaház után, amely méltóképpen fogadhatja be művét. Persze a kisszerű intrikákkal elüldözött zeneszerzőt ez akkor már aligha érdekelte.

Tehát ha volt értelme, hogy végre megépüljön egy ilyen terem, az pontosan az, hogy például Mahler nagyszabású, nagy erőket megmozgató művei végre méltó helyen hangozhassanak fel. Nem véletlen, hogy a pódium fölött ott volt a zeneszerző fiatalkori, idealizáltra retusált fényképe - még ha a többnapos fesztivál is indokolhatta ezt. A megnyitás utáni fél évben rögtön két olyan műve is megszólalt itt, amelyekkel régóta tartozik a budapesti koncertélet a közönségnek. A \"Feltámadás\" szimfóniát most a Budapesti Fesztiválzenekarnak köszönhettük.

Tizenhat első hegedűs, ha a takarásban lévőket jól számoltam, tíz bőgős, több tucatjával a rézfúvósok, két hárfa, két gong… Megfelelő erővel hangozhatott fel az első tétel első témája a mélyvonósokon, majd a második kidolgozottan a fúvósokon, lágyan, éneklően a harmadik a hegedűkön. Tempóban, koncepcióban összefogott volt a megszólalás - tartotta Fischer az első tétel huszonkét perc körüli hosszát. Táncosan, könnyedén szólalt meg a második tétel, szépen énekelt a zenekar a harmadikban: itt még szöveg nélkül idézett csak a szerző a Csodakürtből (Páduai St. Antal beszéde a halakhoz).

Egy ilyen nagyszabású Mahler-mű minden hatással számol. Olyan, mint korunk \"hi-tech\"-termékei. Ahhoz, hogy egyáltalán elkészüljenek, olyan magas technikai háttér szükséges, hogy legyenek bármilyen bonyolultak is, alig-alig romlanak el. Ahhoz, hogy a Második szimfónia egyáltalán megszólaljon, olyan felkészültség, olyan erők mozgósítása szükséges, hogy az már maga elismerésre méltó teljesítmény, hibákra bizony nem maradhat idő, lehetőség.

És itt minden szépen megszólalt, a különleges hangszeregyüttállások, a különböző hangszercsoportok önmagukban hozták a lágyabb, keményebb színeket, a rézfúvósok, fúvósok gikszerek nélkül - a kényes külső, a folyosóról bejátszott részekben is -, a vonósok mindig a megfelelő hangszínt. Bizony egy ilyen nagy zenekar sokkal gazdagabb árnyalatok megszólaltatásra képes, már csak a létszámából fakadó felépítésből is. Egy forte-piano ellentét sokkal pregnánsabb lehet nem csak erőben, hangszínben is.

És Mahler a nagy zenekar \"mélységélesség\"-állítási lehetőségeivel is játszik, a szólóhegedű egy jóval hátrább elhelyezkedő kürttel felesel például, nem mindennapi hatás eszköze ez sem. Nem is szólva arról, amikor végül a kórus is megszólal fentről, távolabbról. Hatalmas, száztagú együttes foglalt helyet a karzaton, különösen az egyik tenor-basszus belépés volt emlékezetes, mintha kőszobrok kórusát hallottuk volna, olyan tömörséggel szólaltak meg.

Valami hasonló angyali, szoborszerű hangot várunk el az alttól a rövidke negyedik tételben. Az addig tulajdonképpen \"hétköznapinak\" nevezhető földi világból az alt szólóval léptet át a zenei kifejezés is abba transzcendentális térbe, ahol végül a megdicsőülést a teljes zenekar, kórus, harangjáték, orgona fejezi ki, hozza el számunkra.

Birgit Remmert nagy és súlyos alt hangjával megfelelően indította el a felemelkedést, külsejével is emlékeztetve a mű megírásának korszakára, erőteljes hasonlóságot mutatva Dante Gabriel Rossetti nőalakjaival. Sajnos, éppen csak megfelelő volt a szoprán szólista teljesítménye, nem túl nagy, vibratódús hangja azért a kitűnő akusztikának köszönhetően megfelelően illeszkedett a produkció egészének színvonalához.

Kicsi csalódás volt - reméltem, sőt feltételeztem, hogy ezért is kerülhetett műsorba a mű, mert az új orgona egy-két regisztere már beállítható a koncertre -, hogy sajnos egy, általam legalábbis hallhatatlanak minősíthető, kis elektromos orgona szolgált (illetve hát nem) a legvége fényes hangzásának kiteljesítéséhez. Így is hatalmas adósság fizetődött azonban meg.

Hogy Isten halott, avagy jön a feltámadás - ebben a kérdésben hitünk dönthet, mindenesetre egy ilyen mű ilyen előadása sokat segíthet a földi lét, ha csak néhány napjának átvészeléséhez, emelkedettebbé tételéhez.