Mahleren túl (A Budapesti Mahler Ünnep nyitóhangversenye)

2011. szeptember 9.
Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem

Budapesti Fesztiválzenekar
Wolfgang Holzmair (bariton)
Vez.: Fischer Iván

ENESCU: Prelúdium uniszónóban (1. szvit, Op.9 – 1. tétel)
ORBÁN GYÖRGY: 4. szerenád (bemutató)
HUGO WOLF: Dalok (Harfenspieler No.1.; Denk’es, o Seele; Gesang Weylas; Herz, verzage nicht; Gebet)
MAHLER: 1. (D-dúr, "A titán") szimfónia

*

Többször lelkendeztem már a Mahler Ünneppel együtt járó felvezetésről, a kiegészítésül előadott ritkaságokról és főleg az alkalmi felkérésre komponált művek bemutatójáról.

A hetedszer megrendezett mini fesztivál műsorpolitikáját most is a legfigyelemreméltóbb, követendő tényezőnek tartom, bár idén a nyitókoncert hangverseny-kuriózumoknak számító darabokat felvonultató első félideje egyáltalán nem volt problémamentes...

Enescu nem gyakran fordul elő a hazai koncertműsorban, de amiket – amúgy szinte kötelességből – ismerek tőle, azok idáig legfeljebb további kíváncsiságot ébresztettek bennem, rajongást nem annyira. Hegedűszonátáinak modernséggel ötvözött cigányzenés koloritját legtöbbször „érdekesnek”, de kissé idegennek, néha egyenesen feszélyezőnek érzem.

A most hallott Prelúdium talán éppen ezért volt releváció, mert elsősorban nem „érdekes”, hanem „izgalmas” zene, és ez nagyon nagy különbség – bizonyára értik, mire gondolok. Uniszónó és vonószenekar, de a szerzőt nem a felvállalt kötöttségek merev betartása foglalkoztatja. Sokkal átgondoltabb, zeneibb, és végső soron sokkal szebb, mint amire egy rövid műsorfüzeti ismertető alapján gondolnánk. Érdemes meghallgatni, szóval a BFZ révén újra megismerhettem valamit, amiért kénytelen vagyok maradéktalanul hálás lenni.

Hugo Wolf dalai talán nem annyira ismeretlenek, de nem hallhatjuk őket gyakran – legalábbis koncerten.
Sajnos Fischer Iván, aki többnyire a közreműködők kiválasztásában (is) biztos kezű szokott lenni, most mintha mellényúlt volna. Wolfgang Holzmair sem az intonáció tisztaságában sem a voce minőségében, sem az ihletett interpretációban nem nyújtott elegendőt. Nagy kár, mert annyi még ilyen körülmények között is hamar világossá vált, hogy ezekkel a dalokkal érdemes volna sokkal gyakrabban – és sokkal nagyobb ráfordítással – foglalkozni.

De amit igazán sajnálok, az az, hogy Orbán György rendelésre írt friss művét sem sikerült a szükséges empátiával fogadnom. Azt értem, hogy a retrográd stílus szívesen nyúl a már bevált receptekhez, de hogy miért pont a múlt század derekának romantikus vadnyugati filmjeit aláfestő musical stílusából merít? Azt Elmer Bernstein egyébként is jobban csinálta, pedig – legalábbis a mozivásznon kívül – őt sem szokták különösebben nagyra tartani.
Orbán György felkészültségét, mesterségbeli tudását eszembe sem jutna vitatni – de a motivációit nem értem. Igaz, a hiba lehet bennem is...

Végül a második félidő: Mahler.

Biztos pont az életünkben, ha tehát előre leírjuk, hogy jó lesz, nem vállalunk túl nagy kockázatot. Ennek a megbízható és egyenletes minőségnek természetesen részei az előadók is, tudjuk, mire képes Fischer és a Fesztiválzenekar.

Ráadásul az Első! A leggyakrabban előadott Mahler-szimfónia. Talán a legrövidebb, és nincs benne énekszóló vagy kórus, a zenekarban nincs rettentő nagy fakalapács, mint a Hatodikban, és nincs mandolin, mint a Hetedikben.
Budapesten volt a bemutatója, szóval legalább részben, de a miénk is.

Sokszor volt alkalmunk koncerten is meghallgatni, előadta nálunk szinte minden fontosabb és nagyobb együttes – beleértve a Royal Concertgebouw Zenekarát is.

Mégis érdemes volt elmenni, sőt, bátorkodom kijelenteni, hogy a Fesztiválzenekar előadása új viszonyítási pontot jelölt ki számomra.

Talán nem szóltak olyan dúsan és csillogón, mint az amszterdamiak, sőt, a hangzás inkább áttetszőnek, száraznak, néhol kimértnek tűnt. Nem tűnt feltűnően lassabbnak a szokásosnál, most mégis úgy éreztem, hogy hagynak szemlélődni és gondolkodni.
Fischer nem engedte magát elragadni. Inkább volt zaklatott, mint sodró, és inkább volt visszafogott, mint dinamikus.

Sokkal mélyebben volt „tragikus”, mint ahogy azt számtalan előadásban megszoktuk, és ez a hangvétel most különösen hitelesnek, meggyőzőnek hatott.

Nem túloznak a külföldi kritikák, elragadtatott beszámolók, a messziről idehallatszó dicséretek. Fischer Ivánt – és zenekarát – okkal jegyzik a legkiválóbbak között.