Magyarországi Nemzeti Filharmonikusok Kamarazenekar

1999. február 07. - Pesti Vigadó
Magyarországi Nemzeti Filharmonikusok Kamarazenekar
Ardó Mária - szoprán, Clementis Tamás - bassz-bariton
Vez: Antal János
Mozart: Figaro házassága -nyitány
Mentre ti lascio - ária KV.513-
Bella mia fiamma,addio - ária KV. 528.
Don Giovanni -Zerlina duettje
Leporello áriája
Donna Anna áriája
Gróf-Susanna duettje
Schubert: V. szimfónia

Európa talán legízléstelenebb koncerttermében - díszmagyarba öltözött gipsz-szobrok, pszeudo mozaikmúzsák, drótkötélen lógó hangszórók, s apró darabkákból összegányolt messziről plüssnek tűnő, meghatározhatatlan színű hangelnyelők kavalkádjában - a Pesti Vigadóban adott nagy sikerű hangversenyt a Magyarországi Nemzeti Filharmonikusok Kamarazenekara. A név új, a társaság nem. Léteztek már minden elképzelhető néven. Ezek közül talán az ÁHZ Kamarazenekar volt a legközismertebb. Most alapítvánnyá váltak, s új babérokra törnek Antal János karmester művészeti vezetése mellett. S ezek a babérok a mai hangversenyt hallgatva nincsenek is messze.

Öt hét alatt jött létre a hangverseny - így érthető, hogy kimaradtak minden koncertkalendáriumból -, szponzorokkal, műsorválasztással, próbákkal, vendégművészekkel, és most jön a lényeg: mindezek ellenére teltházat produkáló szervezéssel. Ha hiszik, ha nem néhányan még álltak is. Talán, ha két emberrel voltunk többen, mint ideális lett volna: Az egyik egy hölgy volt, aki Donna Anna áriája alatt kapott, valószínűleg életbevágóan fontos hívást, a másik egy férfi volt aki a teljes második részt végigintegette az oldalpáholyból, jelezve a családjának, hogy jöjjenek már ki.

A műsor első felében Mozart remekeket hallhattunk, kissé hullámzó előadásban. A Figaro-nyitány nagyon jó tempóban, kidolgozottan, árnyaltan szólt, még a hihetetlenül rossz akusztika ellenére is. Antal János elegánsan, kis mozdulatokkal irányította a zenekart, \"aki\" szemlátomást hajlandó volt együtt játszani vele. Csak az akusztikus tér változásainak tudhatom be, hogy a két vendég énekes, Ardó Mária, és Clementis Tamás szinte az összes áriájuk/kettősük alatt meglehetősen bizonytalanul intonált. (Magyarul, a magasabb fekvésekben hamisak voltak.) Tudom, hogy létezik ez a jelenség, amikor az énekes mást hall, mint a néhány méterre távolabb ülők, de ez még senkit meg nem vígasztalt. Clementis bassz-baritonja amúgy is kissé reszelős, erőtlen - a zenekar sokszor óhatatlanul is fedi -, s erőlködő. Ardó Mária hangja sokkal természetesebb, simulékonyabb, de ma este ő is adós maradt a koloratúrák gyöngyöző könnyedségével.

Mindig veszélyes áriákat kiragadni a közegükből, s koncertteremben úgymond steril környezetben megszólaltatni őket. De, ha már így hozza a sors, nyugodtan otthon hagyhatnánk az operai manírgyűjteményt is. Míg Ardó Mária beérte a klasszikus kisrököny-nagyrököny eszköztárral, addig partnere szinte a teljesség igényével mutatta be az úgynevezett színpadi mozgás, az elmúlt kétszáz év alatt semmit sem változott minden figuráját.

A Schubert szimfónia könnyed volt, elegáns, minden szomorúságával együtt is, igazi örömzene.