Made in Serbia

2003. november 11. - Zeneakadémia
Braca Teofilovici
Boban Markovic Orkestar

Joggal kérdezhetnénk, hogy kerül a csizma az asztalra, esetünkben egy lakodalmas cigányzenekar a Zeneakadémiára? Én nem kérdezem. Azért sem, mert a Zeneakadémia végül is nem fölszentelt hely, úgyhogy tőlem akár TNT- vagy Groovehouse-koncerteket is szervezhetnek ott; és azért sem, mert a Boban Markovic Orkestar - bulizós muzsika ide vagy oda - az elmúlt években elég tekintélyes nemzetközi sikert vívott ki magának ahhoz, hogy komoly pódiumokon szerepeljenek.

Boban nem először lépett föl a patinás koncertteremben. Ma már hagyomány, hogy ilyenkor, az ősz közepe táján itt szórakoztatják a magyar nagyérdeműt. Ahogy a virtuóz trombitás egy interjújában fogalmazott: tulajdonképpen hazajár Magyarországra. Idén a Made in Serbia címmel meghirdetett koncertre vendéget - a Braca Teofilovici nevű négytagú formációt - is hozott magával, ami kellemes meglepetésként hatott.

A Braca Teofilovici két énekest, egy ütőst és egy délszláv népi hangszereken játszó fúvóst jelent. A repertoárjuk elsősorban szerb népdalokból, hangszeres darabokból áll, de időnként megszólaltatnak egy-egy, a Balkán más tájairól származó autentikus művet is. Szereplésük azért számított felüdülésnek, mert itthon ritkán hallani tiszta szerb muzsikát. A kitűnő hazai, délszláv zenét játszó együttesek elsősorban a magyarországi délszláv hagyományból merítenek, ami pedig - elsősorban a Kusturica-filmeknek köszönhetően - szerb zene címén beszivárgott hozzánk (beleértve Boban zenéjét, Goran Bregovicot és számos más előadót) olyan messze van a szerb népzenétől, mint Makó Jeruzsálemtől. Ezek többnyire a world music irányába mutató, a balkáni népek (elsősorban a Balkánon élő romák) muzsikáját a poppal, a rockkal, néha a punkkal keresztező, vagy egyszerűen \"ellakodalmasított\" produkciók.

A Braca Teofilovici ezzel szemben kizárólag autentikus darabokat ad elő. Gyűjtésük magyar füllel azért is roppant értékelhető, mert az eddig Magyarországon bemutatott síp-dob-nádihegedű felállásban prezentált, némi középkori vásári hangulatot árasztó produkciókkal szemben az ő darabjaik középpontjában a két férfi énekhang összjátéka áll. Aki kedveli a vokális zenét, épp olyan egzotikusnak érezheti ezt a sajátos éneklési stílust, mint a bolgár énekesek különös intonációit, a pravoszláv kórusok összhangzatát vagy az ír dalosok sejtelmes dallamíveit. Reméljük, látjuk még őket magyar koncertpódiumon.

A szünetet követően színpadra lépő Boban Markovic Orkestar két dologgal okozott meglepetést: Boban megnövesztette a haját, a zenekar pedig tőle szokatlanul rosszul játszott.

A rosszul alatt természetesen nem azt kell érteni, hogy bárki hamisat fújt volna, vagy hogy szétesett a zenekar, kiesett valaki a ritmusból: egy ilyen típusú zenekarnál az efféle hiba minimum súlyos gázsilevonással, de inkább azonnali kirúgással jár. Boban profi. A hibát ott követte el, hogy bővítette a ritmusszekciót: ezúttal három ütős játszott, ráadásul új hangszerek is kerültek a bandába, aminek eredményeképpen az ütőjáték túlságosan karakteressé - mondhatjuk úgy is, hogy hangossá - vált. A szólistákat csaknem elnyomta a dobok zakatolása, és a mélyfúvósok tömör játéka. Szólistákat - írtam, mert ezúttal a fronton Boban nem egyedül állt, fiával, Markóval játszott együtt. Az említett problémák miatt ez a közös játék a Zeneakadémia nagytermének kellemes akusztikai körülményei között sem volt maradéktalanul élvezhető.

A műsor szerkezete amúgy megegyezett az eddigi Boban Markovic-koncertekével. Néhány saját szerzeménnyel kezdtek, amelyeket visszafogott tempójuk, a két trombita szellemes és kidolgozott együttes játéka tett kellemessé. A hetven peres előadás második felében aztán - mint említettem, a hagyományokhoz híven - lakodalommá változott a koncert. A közönség első hisztérikus vastapsát akkor sikerült kivívni, amikor a banda eljátszotta Brahms II. magyar táncát. Ebből arra lehetett következtetni, hogy tulajdonképpen ilyenkor már mindegy, mit adnak elő, csak Boban Markovic tegye azt. Megjegyezném: Brahms műve minden cigányprímás repertoárján szerepel, hiszen friss, virtuóz igényű darab, azt azonban soha nem gondoltam volna, hogy ezt fúvós zenekarral is jól lehet játszani. Bobanéknak sikerült.

A többit nem érdemes hosszan tárgyalni. Volt szirtaki blokk a Surda-dalból meg a Zorbából, az Underground főcímzenéje, a Macska-jaj főcímzenéje és más világslágerek. Telt ház, jó hangulat, öröm - mindenki megkapta, amit a jegyéért várt. Biztosan lesz jövőre is hasonló koncert, hasonló darabokkal, hasonló sikerrel. És talán egy kicsit jobb hangzással. Úgy legyen!