Macbeth és műegér az Operában
2004. március 25.
Magyar Állami Operaház
VERDI: Macbeth
Macbeth: Kálmándi Mihály
Banquo: Palerdi András
Lady Macbeth: Lukács Gyöngyi
Macduff: Kovácsházi István
Malcolm: Laczó András
Udvarhölgy: Hajdú Franciska
Orvos: Cserhalmi Ferenc
Gyilkos: Bakó Antal
Első jelenés: Kárpáti Kohl Tamás
Második jelenés: Hertelendy Rita
Harmadik jelenés: Bódy Balázs
Macbeth szolgája: Kárpáti Attila
Hírnök: Farkas Gábor
vez.: Rico Saccani
Még a csilláron is. Lógott. Valami. A harmadik emeleti közönség egy része a szünetekben a valami kilétét próbálta megfejteni. Távcsővel rendelkezők előnyben. Így sem sikerült egyértelműen kideríteni (denevér?, plüssegér?), úgyhogy: kedves olvasóink, megfejtéseket várunk!
Maga az előadás viszont sokkal jobb volt annál, hogy a rejtélyes függelék az előadás alatt is foglalkoztassa a publikumot. Itt kell gyorsan azt is leszögeznem, hogy a Macbethet hatkor kellene kezdeni, mert Verdi zenéje és a fellépő művészek is megérdemelnék, hogy a közönség meg tudja várni a darab végét, és a tapsra szánt idő ne kizárólag a buszmenetrendtől függjön.
Különösen azért emeltem ki ezt, mert minél többször látom a darabot, annál erősebb meggyőződésem, hogy ez az opera a negyedik felvonás \"kedvéért\" íródott. Ez a felvonás mind zeneileg, mind dramaturgiailag olyan tökéletes, hogy nem csupán az előző hármat múlja felül, hanem egyszersmind lekerekíti az egész darabot is. És - természetesen - itt találhatók a legszebb áriák, a színészileg legnagyobb kihívást támasztó jelenetek (Macduff és Macbeth áriája, a Lady őrülése).
Mintegy másfél évvel a bemutató után is van talán létjogosultsága annak, hogy a rendezésről írjak. Egyrészt azért, mert a Momus még nem írt róla, másrészt, mert ebben az esetben valóban rendezésről beszélhetünk, és van is mit beszélni róla. Harmadik alkalommal tekintettem meg a Macbethet, és a látvány még mindig lenyűgöz. Ismét konstatálnom kellett, hogy gyakorlatilag minimális eszközzel, a díszletelemek drasztikus redukálásával, a világítás és a vetítés lehetőségének okos kihasználásával mennyire élő, a darab hangulatához illeszkedő színpadkép teremthető. Ezt egészítik ki remekül a jelmezek, és az arcfestés, amely lehetővé teszi a mimika alapos megfigyelését az énekesek arcán. Figyelmet érdemel a szereplők mozgatása is, különösen a kórus esetében: kitűnően koreografált például a banyák összes jelenete.
A szólisták játéka természetesen egyéni színészi kvalitásoktól is függ. Ma este a Lukács Gyöngyi-Kálmándi Mihály-páros nyújtott kiemelkedőt ezen a téren. Nem csupán alaposan kidolgozott Macbeth- és Lady Macbeth-figurát kaptunk tőlük: alakításaik összhangban voltak egymással is.
A címszereplő és a Lady nemcsak árnyalt karakterek, hanem súlyos változásokon is keresztülmennek a darab során (ne feledjük: egy Shakespeare-műről beszélünk!), ennek érzékeltetése valódi színészi feladat.
Macbeth először papucsférjként tűnik fel, akit a felesége irányít. Érezhetően a Lady a domináns kettejük kapcsolatában; ez a szerep nem idegen Lukács Gyöngyitől: láttuk már őt Normaként is, de valamelyest Tosca is hasonlóan határozott nő, mint az említett kettő. Kálmándi Mihály testtartásával, gesztusaival, de még a hangjával is érezteti, hogy az általa életre keltett figura a Lady befolyása alatt áll. Nem énekel erőteljesen, de okosan teszi: végig ügyel rá, hogy hallható maradjon a produkció.
A házastársak a harmadik felvonás végére válnak egyenrangú bűntársakká, amikor Macbeth is leküzdi a gyilkolással kapcsolatos ellenérzéseit, illetve félelmeit, hogy letaszíthatják a nehezen, vérrel megszerzett trónról.
Ez a kettős - a harmadik felvonás végén - tehát a csúcspont. Ezután a hanyatlás következik: a Lady józan eszét veszíti el, a király pedig maradék önkontrollját. Ekkor válik Kálmándi Macbethje határozott, kemény figurává, akit felesége halálhíre is hidegen hagy immár. Hangja erősebb lesz, megjelenése a híres ária előtt pedig egyenesen fenyegető: rendkívül hiteles, hatásos átalakulás. A Lady őrülési jelenete a szopránok álma lehet, Lukács Gyöngyi is ezzel teszi fel a koronát saját produkciójára. Alakításából a második felvonás vacsorajelenetét emelném még ki, melyben a \"Si colmi il calice di vino eletto\" kezdetű részt kétszer kell elénekelnie, először valóban vidáman, jókedvében, másodszor azonban az után, hogy Macbeth meglátta Banquo szellemét, ekkor már azért, hogy a vendégeket megnyugtassa, felvidítsa. Ugyanazt tehát, de egészen másképp kell énekelnie, másodszor már erőltetett vidámsággal. Tökéletesen sikerült.
Banquóként Palerdi Andrást hallottuk, meggyőzött. Kovácsházi Istvánt főként Mozart-énekesként tartjuk számon. Ezúttal bizonyította, hogy a Verdi-repertoárban is van mit keresgélnie. A hangi szépség alapján a néző nem Malcolm, hanem Macduff fejére tenné a koronát. A két tenorhang minőségi különbsége különösen a kettősükben mutatkozott meg.
A kórus vegyes teljesítményt nyújtott, a női kar néha elkésett a belépéssel. A zenekar úgy kezdte el a nyitányt, ahogyan karmester nélkül is menne: mindenki húzta-vonta, fújta, ütötte a magáét, és csak a nyitány végére sikerült összeállni a szólamoknak. A fúvósok irányából (fák és rezek egyaránt) érkeztek néha hamis hangok, de az előadás egészének színvonalát nem ronthatták el.
Kiváló rendezés, válogatott szólistákkal - biztos siker. A telt ház is garantált volt, és még a csillárra is jutott valami...
