Maazelmányok (A New York-iak második koncertje)
2007. május 5.
Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem
New York-i Filharmonikus Zenekar
Julia Fischer - hegedű
Vez.: Lorin Maazel
DVOŘÁK: Karnevál-nyitány
BRAHMS: D-dúr hegedűverseny
SZTRAVINSZKIJ: A csalogány éneke
RAVEL: Daphnis és Chloé - 2. szvit
Nem is oly régen köszöntek el hangos \"Auf Wiedersehen\"-nel a Bécsi Filharmonikusok néven adminisztrált labanc követek a MüPa művészkijáróján, nem sokkal utánuk már itt is voltak, s távoztak angolosan a Londoni Szimfonikusok derék munkájuk végeztével. Darab idő elteltével most ismét egy, a legmagasabb polcon jegyzett együttest láthatott vendégül a Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem még mindig friss fa-illatú légtere a kék Duna partján, a kis- és nagykapukat ismerő zenebarátok és vastagpénztárcájú (Citi)bankárok legnagyobb örömére. Ez dívik mostan az ezer gond üldözte Kárpát-medencei kulturális élet naplemente után neonkékben és más színkölteményekben virító köldökében: még be sem húzta maga mögött az ajtót egy sztárzenekar, nyomban ránk nyit egy másik.
A New York-i Filharmonikus Zenekar hovatovább két koncerttel is kedveskedett a hazai kiválasztottaknak és szerencsefiaknak, akik kisebb-nagyobb anyagi nehézséget vállalva, avagy jó kapcsolataikat latba vetve ülőhelyhez jutottak a koncertterem valamely emeletén vagy hangterelőjén, a légiónyi vasfogakkal ásító orgonamonstrum mellett, alatt vagy fölött. Ha már egyszer idelátogattak így húszegynéhány év után a híres New Yorkiak a májusi eső áztatta pesti éjszakába, legalább adjuk meg a módját! És adják meg ők is! - teszem hozzá az est fényéhez illő határozottsággal és öntudattal - ha már egyszer idelátogattak így húszegynéhány év után a híres New Yorkiak a májusi eső áztatta pesti éjszakába. S legyen ünnep a fellépésük, legyen az! - így remélte ezt őszintén minden megjelent ünneplő az izgatott tekintetek keresztezte és csillogó szemek bevilágította, buzgó hangú sajtótájékoztatón.
Zenét hallgatni ma csak a New York-i Filharmonikusokkal lehet - szögezem le a kötelező elragadtatás szirénhangjainak rám tett hatásától szabadulni nem tudván -, a világ bármely más zenekara csupán közcsendesség-háborító lakodalmas cigánybanda, vagy éltes, izzadó fejeket ringató harmonikakórus lehet mellettük. Ma övék a zene egyedül, a muzsika ezer csodája ma csak az ő ölükből hullik, s leborul a szent imához ez estén Euterpé minden révült hódolója.
Dvořák darabjával indult a várt szeánsz: a cseh mester Karnevál-nyitány címen és 92-es opusszámon bejegyzett zajos és harsány munkájával. Öklömnyi darabokban gurult ki belőle az oktalan pátosz, és bizony fárasztott a sok bravúrosnak szánt, ám inkább üres bombasztnak ható hangszerészeti megoldás. Pedig a porondmester, Lorin Maazel és zenekara mindent megtett a hatás kedvéért, még a rézfúvós szekció rosszcsontjait, a trombitásokat, harsonásokat és az árva tubást is hajlandó volt a pódium leghátsó karéjába száműzni, a szégyenpadba, az ütősök pária népével egy sorba - vélhetően az optimális akusztikai hatások kedvéért. Szólt is a zenekar, ahogy illik, gazdag vonóshangzással, szólamuk repülő szőnyegén szárnyaló fafúvósokkal, üzembiztos, kisebbségi létüket hangerővel ellensúlyozni célzó rezekkel.
Az első rész második felében az est szólistája, az aktuális hegedűhercegnő, Julia Fischer Johannes Brahms D-dúr koncertjével küzdött életre-halálra. A feldörgő tapsból ítélve nyert, utcahosszal - érzéseim és tapasztalataim sűrű halmazát utólag hüvelyezve legfeljebb célba ért, orrhosszal. Érzésem szerint Fräulein Fischer játéka kissé szentimentálisra sikerült, a nyitó- és középső tétel magánszólama helyenként szirupos-cukormázas formázatot öltött, hallgattán a bajor \"Geigerint\" inkább cukrászsegédnek sejteném, noha be kell valljam, az intenzívebb hegymenetekben (a kadenciában, a zárótétel témájában és a kódában) már mosolygósabb szemmel figyeltem produkcióját: jó érzékkel muzsikált, karcsú és kifejező hegedűhangon, az érzelmek és megindultság széles skáláján. (A ráadásként kapott Bach-sarabande kvalitásait most mégis kendőzze a jótékony felejtés.)
Szünet után a zenekari művekké transzformált táncjátékok ideje jött el. A Gyagilev-éra két markáns opuszát, a Sztravinszkij tollából kiszivárgó A csalogány énekét, majd a Ravel muzsikusi vénájából életre ébredő Daphnis és Chloét, helyesebben annak a második szvitbe oltott zanzáját hallottam. Igazi komoly feladat ez a két darab egy szimfonikus zenekarnak, még akkor is - sőt kivált akkor -, ha zenészei mindent tudnak a szakmáról. Micsoda példás összjáték, kifinomult hangszerkezelés a New Yorkiaké! S hallom ennek a paródiáját is: indokolatlan pedantériába hajló agyoncsiszolt együttállások, túlfinomított, feleslegesen kanyargó fafúvósszólók. És az egyéniség néha zavaró hiányával is küzdök, mert ezt vártam volna inkább a tökéletességhez. Pedig Maazel vékony szálú mókusecsetje jól forgott szombat este: tiszta, üde színek, gondosan kevert árnyalatok és szépen ívelt vonalak kerültek a vászonra, mégis hiába vártam, hogy valaki ígérje meg nekem, hogy a csalogány énekét hallva életben marad a kínai császár, hogy valaki hitesse el velem, hogy valóban Chloé megmenekülése hívja elő az extatikus tánctételek buja crescendóját. Mert, megvallom, ezt nem sikerült átélnem.
