Lovagkor vége, sisak levéve (William Christie és a Les Arts Florissants)

2005. december 7.
Nemzeti Hangversenyterem

RAMEAU: Les Paladins (A kóbor lovagok) - \"Comedie ballet\" 3 felvonásban
Félig-meddig koncertszerű előadás
Atis - Anders Dahlin
Argie - Katia Velletaz
Les Arts Florissants
William Christie

Az előző napi, \"váratlanul megszervezett\" Jordi Savall-koncerten a részletes műsorfüzetet, tájékoztatót hiányoltam. Nagyon szép és informatív kísérőfüzet járt viszont a MűPa saját megrendezésében másnap előadott Rameau- (végül is) operához. Az impresszumban a legvégén nagyon kis betűkkel olvasható, hogy a keletkezéstörténetet tárgyaló felvezető tanulmányt Fazekas Gergelynek köszönhetjük, van benne ezenkívül szinopszis, szövegkönyv, kis ismertetések, fényképek a művészekről, szóval minden, amit az ember tudni akar, ha egy ilyen - lényegében teljesen ismeretlen - mű kerül programba.

Ami azért nem teljesen ismeretlen, mert a Mezzón néhány hónappal ezelőtt már láthattuk a párizsi Chatelet Színház produkcióját, amelyet szintén William Christie jegyzett. Nem csoda hát, hogy megörültem, amikor néhány héttel ezelőtt megláttam, hogy nálunk is bemutatják a művet. De lejjebb csúszván a tekintetem örömöm kissé lankadt, mert kiderült, csak koncertszerű előadásról van szó, tehát annak a produkciónak a legnagyobb erénye, az operarendezés-történeti jelentőségű színrevitel - amelyet annak, aki nem látta még, körvonalaiban is szinte lehetetlen leírni - elmarad.

Ami szintén nem teljesen igaz, mert a szereplők, a kórustagok is azért majdnem úgy jöttek-mentek, mozogtak, táncoltak, karatéztak, fetrengetek - decens fekete fellépőruháikban - a színpadon, mintha operában lettek volna. De a sok balett betéthez már külön nem voltak táncosok, és így tényleg hiányzott a rikítóan színes, a vetített hátteret és a színpadi élő mozgást olyan mesteri módon kombináló látvány, amelyről gyakran csak komoly vizsgálódással lehetett eldönteni, melyik melyik.

Mint a füzetből megtudhattuk, maga a mű a Rousseau-Rameau vita csattanós lezárása, amellyel utóbbi azt akarta - sikeresen - igazolni, hogy igenis képes közérthető, mindenki számára élvezhető zenét komponálni. Ennek érdekében mindent bevetett, amit tudott. Már maga a műfaj is vígopera, még az átlagosnál is több táncbetéttel. Komoly és komolytalan dallamok, ezernyi szín a zenekaron, minden formai, hangulati elem, amely a kor adta lehetőségekkel megvalósítható, kifejezhető (és persze egyik legzseniálisabb zeneszerzője által ebbe a műfajba belezsúfolható), megjelenik itt.

A háromfelvonásos mű az eredeti produkcióban cca. két óra húsz percig tartott, most egy kétórás változatot láthattunk-hallhattunk. A történet teljesen lényegtelen, a fogva tartott lányt, Argie-t szerelme, Atis természetesen megmenti a várúr karmaiból, mindez a második felvonás végére már megtörténik, de még hátravan Anselme-nek, Argie gyámjának elbűvölése és megmentése, és mindeközben kóbor lovagok csatangolnak.

Viszont természetesen a muzsika nagyszerű, Rameau tényleg mindent tudott a zenéről, zenekarról, éneklésről, és Christie is mindent tud Rameau-ról. Kicsit a zenekar is visszafogottabb felállásban érkezett, a tévében például négy(!) fagottost lehetett megszámolni Christie mögött, most csak ketten voltak, és musette-et sem hallhattunk. Viszont megszólalt minden szépen, kifejezően, kijöttek a trükkös hangzás-effektusok, de alapból is szép zenekari hangzást produkáltak.

Mint azt viszont Christie - és mások - barokk produkcióinál is megszoktuk, az énekesek nem mindegyike képviselte az élvonalat. Így volt ez az eredeti színpadra állításban is - amelynek szereplői közül egy sem volt itt -, és most sem volt másképp. De valahol érthető. Egy \"nagy\" hang, aki a népszerű törzsrepertoárban jól megállja a helyét, hívják ide-oda, ritkán tud áldozni arra, hogy egy egész stílust (amit természetesen, ha külön erre nem készült, akadémiai évei alatt nem sajátíttattak el vele) megtanuljon, és persze talán a hangja sem alkalmas erre.

Ha viszont egy tenorista, mint például most a svéd Anders Dahlin szembesül azzal, hogy sohasem fog a Metben vagy a Scalában Cavaradossit vagy Siegfriedet énekelni, még mindig specializálódhat, és ha megjelenése ilyen délceg, máris biztos szerepre számíthat egy barokk produkcióban - még ha hangja erőtlen és nem is igazán szép, a magasban pedig bizonytalankodik.

Az Argie-t éneklő szoprán, Katia Velletaz megjelenésre, játékra is egyszerűen csak halványnak tűnt, és komoly-szomorú szerelmes áriáiban sem volt képes igazán megindító előadásra. Az énekesgárda legnagyobb erőssége volt viszont a komornáját alakító Danielle de Niese, aki vérbő komédiázásával, vadító megjelenésével szinte carmeni figurát varázsolt a színpadra, miközben hangi adottságai is az itt hallható átlag fölé emelték produkcióját. Jó hang volt még Manto, a varázsló szerepében Emiliano Gonzalez-Toro, a többi három férfiénekes közül Joao Fernandez játékával, karatetudásával, mozgásával tűnt ki.

A Nemzeti Hangversenyterem tehát régizenei helyszínként is jól vizsgázott, és ha az egyre élénkülő budapesti hangversenyéletben két egymást követő estén is ilyen színvonalú produkcióknak tudott helyet adni (még ha ez most csak a véletlenek összejátszása is), máris egy jó ponttal többet érdemel.